Zarzetzky József pesti gyufagyárai

Folia Archaeologica XII., 1960. - Magyar Nemzeti Múzeum - Történeti Múzeum évkönyve, 299-315. oldal
Írta: Szakács Margit

     Valamely iparág történeti fejlődésének felvázolásához múlhatatlanul szükséges az illető iparág minél több, végső fokon valamennyi jelentősebb üzemének megismerése, történetének feldolgozása. A múlt század folyamán még kevés jelentőséggel bíró gyufaiparunk történetének vizsgálata, üzemei életének ismertetése mind ez ideig meglehetősen háttérbe szorult hazánkban. Az általános magyar ipartörténeti munkákon kívül külön stúdiumok nem foglalkoznak gyufagyáraink életével, működésével.


     A több mint harminc éven át fennálló és a múlt század közepén hazánk gyufaiparában jelentős szerepet játszó Zarzetzky-féle gyufagyár egyike a reformkorban alakult gyufakészítő műhelyeknek és az egyetlen, amely a szabadságharc bukása után tovább fejlődve kapitalista vállalattá növekedett, s ami eléggé kivételes ebben a szakmában, tárgyi emlékeket hagyott hátra. A történetére vonatkozó eddigi ismereteink egybefoglalásával szeretnénk hozzájárulni e korbeli ipari életünk további megismeréséhez.

I.

     A tűz előidézésére szolgáló gyújtóeszközök hosszú fejlődésük során jutottak el az ősember primitív tűzszerszámaitól a mai, általánosan használt gyufáknak a múlt század folyamán kialakult fajtájáig s a gyufaipar megszületéséig. Az ősember még a kőeszközök, majd száraz fadarabok összedörzsölése útján nyert tüzet. A régi görögök mát a nap gyújtóhatását használták fel erre a célra gyújtólencsék és homorú tükrök segítségével. A rómaiak által is ismert acél, tűzkő és tapló az egész középkoron át — szinte napjainkig fennmaradva — a legjobban bevált eszköze lett a tűzgyújtásnak. A tudományok előrehaladása a vegyészet terén a XVII. század végétől érkezett el arra a fokra, amikor a gyufa létrehozására irányuló kísérletek eredményre vezethettek, s a XIX. század elején már ezek nagybani gyártása is megindulhatott. Németországgal és Ausztriával majdnem egy időben bontakozott ki hazánkban is az új iparág, s nagy lemaradást e téren nem kellett behoznunk.
     A múlt század első fele ipartörténetünk szempontjából is a fellendülés időszaka. Az előrehaladás kifejezésre jutott új iparágak keletkezésében és fejlődésében. A kedvezőtlen viszonyok ellenére több iparág (textil, gépgyártás, hajógyártás stb.) e korszakban alakuló manufaktúrái, gyáriparunk alapjainak lerakása jelzik a kibontakozó kapitalizmus útját.
     Gyufaiparunk üzemi termelésre való áttérésének kezdetei is e korra nyúlnak vissza. Helyileg ez az iparág is a fővárosba, illetőleg Pestre tömörült. A harmincas években indult meg a „gyújtófácskát” készítő üzemek alapítása. Számuk a lakosság számának növekedésével és az igények emelkedésével megszaporodott. 1846-ban 12 üzemet tartottak nyilván Pesten.1 A gyufakészítők között voltak engedéllyel nem rendelkezők, akik főfoglalkozásuk mellett — mint hasznot hajtó, mellékes tevékenységet — űzték a gyufagyártás mesterségét. Jellemző példa erre Oroszkövy Ferenc pesti polgár, aki „szeszesitalok készítésére királyi helytartói szabadalommal megerősített pesti gyárából kiállított italok” árusításával foglalkozott, s azon panaszkodott, hogy 11 gyermekével nem tud ebből megélni, mert mindenki csak a vizet és az olcsó bort óhajtja, ezért családjával együtt gyufa csinálását „állította fel”, s ezt, mint szükséges mellékcikket pálinkaboltjában árusítja.2
     A nyilvántartott gyufaüzemek legtöbbje alig haladta meg a műhelykereteket, ahol a gyártó családtagjaival és legfeljebb kevés számú munkással dolgozott.
     Az első Pesti gyufaüzem alapítása Zucker Lázár nevéhez fűződik, aki 1834-ben indította meg a gyártást.3 Kezdetben családjával, hat év múlva már 40 emberrel dolgozott. Három évvel később kapott engedélyt Zarzetzky József, aki szerencsésebb körülmények között, hosszabb ideig tudta fenntartani és fejleszteni üzemét, mint a vele egyidőben kezdő gyufagyártók.
     A Lengyelországból származó Zarzetzky 1801-ben született Varsóban.4 Eredetileg asztalossegéd volt,5 s hazájából a kor szokása szerint külföldi vándorútra indult. Magyarországra jövetele előtt hosszabb időt töltött Ausztriában és az osztrák fővárosban szerezte meg jövendő foglalkozásának elméleti alapismereteit. Egyúttal a bécsi gyárakban szélesítette szakmai tudását is. Egyik folyamodványában írja: „Szerezvén magamnak Bécs városa cs. kir. szabadékos nagy gyáraiban a gyorsangyujtó- szereknek (Schnell zünd Requisiten) készítésében minden tekintetbeni isméreteket és magamat ebbeli keresetmód űzésére adván…”6
     Bécsben nem sok reménye lehetett a boldogulásra, a fejlettebb osztrák gyufaipar versenye távozásra késztette. Pestre telepedése a harmincas évek közepén történhetett. Amikor a gyártást megkezdte, még engedély nélkül és valószínűleg szerényebb keretek között dolgozott. A gyufa készítésére és a gyártott cikk árusítására szóló engedélyét 1837. július 21-én kapta.7
     Az ipar gyakorlását szabályozó rendeletek közül ugyanez év márciusában jelent meg Patisz Károly városkapitány utasítása, amely szerint a gyújtó (zünd Maschinen) készítőknek hitelt érdemlő bizonyítvánnyal kell a gyártáshoz szükséges tudásukat tanúsítani.8 Zarzetzky rendelkezett a szükséges feltétellel. Johann Schuster kémia professzortól nyert bizonyítványa szerint „ő a fák feldolgozásához műérzékkel bír és kellő óvatossággal minden veszély nélkül gyulladót készít.”9
    

Zarzetzky József

     Megfelelő anyagi eszközökkel is rendelkezhetett már ekkor. Ezek növekedésével néhány év alatt lehetővé vált, hogy nagyobb befektetéssel átszervezze üzemét. 1843 szeptemberében a terézvárosi 3 Bárány utcában (Dreilämmer Gasse),10 a 879. szám alatti telken vásárolt egy házat 2000 forintért, amely 12 lakásból álló földszintes épület volt, 20 szobával és 12 konyhával.11 A gyárrá alakított épület az utcának a Fabrika- (a mai Jókai-) utca sarkához közel eső részén terült el. A 11 000 forintos költséggel átalakított és berendezett gyár, bár még sok kívánnivalót hagyott hátra üzemi szempontból, már lehetővé tett nagyobb munkáslétszámot foglalkoztató, manufakturális gyártási módot. Osztályokra osztott munkatermekben folytak a különféle gyári foglalatosságok, amelyek már nemcsak a szűkebb értelemben vett gyufakészítést, hanem a hozzá szükséges részletmunkák elvégzését is magukban foglalták.12 Ezek a részletmunkák a faanyag megmunkálását jelentették: gyújtószálak, dobozok, ládák stb. készítését. A gyár átszervezése és a gazdaságosabb termelésre való áttérés nagymértékben segítette a további fejlődést.
     A gyártás két termelési ága — a gyújtószálak készítése és ezeknek a gyújtóanyaggal való bevonása — közül az előbbi nem minden esetben volt a gyufagyárak feladata. Későbbi leírások szerint a nagyobb gyufagyárak a hasábtól fogva dolgozták ki a szálakat, míg mások készen vették.13 A faanyag üzemen belüli feldolgozása gazdaságosabb volt, de az ehhez való berendezkedés nagyobb tőkét kívánt, megfelelő területet a nyersanyag tárolásához és a feldolgozáshoz szükséges eszközöket. Ez utóbbi ugyan még kezdetleges kézieszközöket jelentett ekkor, s meglehetősen primitív gyufaszálakat is eredményezett. A hasábokra fűrészelt fenyőfából kezdetben kézi erővel faragták ki a pálcákat, később kézigyalut vettek használatba és csak a hatvanas évektől mutat nagyobb előrehaladást a gyufaipar gépesítése.
     Gyártmányaival kapcsolatban e korai időszakból pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre. Gyufagyáraink ekkor több fajta gyufát készítettek. A gyújtófajták száma új technikai eljárások bevezetésével a harmincas és negyvenes években tovább szaporodott. A jobb és veszély nélkül használható tűzszerszám létrehozására irányuló, több évtizede tartó kísérletek eredményeképpen ekkor terjedtek el a mártó- és dörzsgyufák, majd a foszforos gyújtók.
     A mártógyufa 1805-ben tűnik fel Párizsban. Ennél a fajta gyufánál a káliumklorátnak azt a tulajdonságát használták fel, hogy kénsavval érintkezve heves gyulladást idéz elő, A gyufa fejét káliumklorát, kénvirág és likopodium arabmézga-oldatos keverékével látták el. Ez veszélyes robbanó keverék volt, dörzsölést, ütést nem bírt el, zsebben nem volt hordozható, kezelése óvatosságot és gyakorlatot igényelt. Gyújtása kénsavba mártva történt. A gyárosok tehát a gyufa mellett kis üvegekben kénsavat is árusítottak.14
     Az első dörzsölésre gyulladó gyufát tíz évvel később hozta forgalomba Tillmetz müncheni gyógyszerész.15 Ezek úgy készültek, hogy a fapálcikákat előbb megolvasztott kénbe mártották könnyebb meggyulladás végett, azután végüket káliumklorát és kénantimonnak arabmézgával kevert pépjével vonták be, esetleg még durranóhigany hozzáadásával fokozták a gyújtás biztonságát. A megszáradt gyújtók fejét érdes üvegpapír között húzták végig és ez hozta létre — heves robbanás között — a gyulladást. Kezelése szintén elővigyázatot követelt, mert megtörténhetett, hogy a robbanás tüzes sziporkákat szórva már az ujjak között megindult. Ha pedig az erős dörzsöléstől a gyufafej levált, gyújtása eredménytelen maradt.
     A foszfornak 1669-ben Brand Hennig által történt felfedezése óta állandóan folytak a kísérletek annak tűzgyújtásra való felhasználása érdekében, de csak száz év múlva sikerült az olasz Peyla-nak az első, kezdetleges, bizonytalan működésű, nem is veszélytelen foszforos gyújtószerszámot készítenie. Ennek a holland Houss-Ingen által javított, „turini gyertya” néven ismert változatának is még sok fogyatékossága volt. Nem mindig gyulladt meg könnyen, dörzsöléskor a gyufák foszforos vége gyakran szétfröccsent súlyos égési sebeket okozva, szobában meggyújtva kellemetlen szagot árasztott és nem utolsósorban az előállítás költségessége.16
     A dörzsgyufánál a súlyos hátrányt jelentő robbanva gyulladást kellett — következő lépésként — kiküszöbölni. Ezt végezte el Irinyi János 1836-ban a veszély és durranás nélkül, azaz zajtalanul gyulladó dörzsgyufa feltalálásával. Ennek gyártására rendezkedett be a kiváló tudós 1840-ben megnyitott pesti gyárában.
     A foszforos gyufával nemcsak jobb, de olcsóbb gyújtószer került a fogyasztókhoz. Ez fontos volt abból a szempontból, hogy a fejlettebb osztrák gyufagyárak cikkeivel a versenyt jobban bírta. Irinyi hivatkozott is arra, hogy gyártmányai olcsóbbak a bécsi gyárak készítményeinél.17 Már itt meg kell azonban jegyeznünk, hogy az újfajta gyufának előnyei mellett káros hatásai is hamarosan érezhetővé váltak a vele foglalkozó munkásokra nézve, mivel az egészségre rendkívül ártalmas fehér foszfort tartalmazta. Ezt a hatást szüntette meg a tovább folyó kísérletek eredményeként létrejövő, svéd gyártmányú, ún. biztonsági gyújtó, amelynek gyúanyagát 1844-ben sikerült Gustaf Erik Pasch-nak összeállítania.18 E mindmáig használatban levő tűzszerszámok elterjedése azonban csak a század hatvanas éveiben történt.
     A dörzsgyufát hazánkban Zucker üzeme gyártotta először. Zarzetzky megindulásakor a mártógyufát készítette, amelyről hamarosan áttért a dörzsgyufa előállításra és egy ideig mindkét fajtát gyártotta. Hogy a foszforos gyufa forgalomba hozatalára mikor tért át, forrásaink nem beszélnek. Az erre vonatkozó első adatok az ötvenes évekből valók, de ekkor már általános volt annak használata. Üzemének gyártmányai 1843-ban még minden valószínűség szerint csak a mártó- és dörzsgyufák készítésére korlátozódtak.
     A gyufagyártás jól jövedelmezett és 1844-45-ben már erőteljes virágzásnak induló üzemet találunk a 3 Bárány utcában. A kimutatások szerint 1844-ben 65 875 forint értékű árut készített, az eladott árukért bevett összeg 59 779 forinton felül volt. 1845 novemberéig a gyártott cikkek értéke 77 704 forint, a befolyt jövedelem 69 448 forintra rúgott.19 A gyár 1815 forint értékű gyártási eszközökkel volt felszerelve. 1844-ben 50-60 emberrel dolgozott, 1846-ban már 186 személynek adott munkát.20 Gyártmányait nemcsak Pesten értékesítette, élénk kereskedelmet folytatott vidéki városokkal is.
     Még 1843-ban, a gyár megindulásának évében, a gyufagyárakban elég gyakori tűzesetekkel kapcsolatban született egy rendelet, amely az összes pesti gyufagyárost érintette.
     Június 15-én Amtmann Ferenc üzemében kisebb tüzet okozott egy „kivetett gyújtófácska”.21 A tanács még az év végén rendeletet hozott a város belterületén levő gyufagyáraknak a város szélére való kiköltöztetésére. Ez több gyár kitelepítését jelentette volna, közöttük Zarzetzkyét is. Az érdekelt személyek összefogva óvást emeltek ellene.22 Kérték, hogy régi helyükön maradhassanak tovább is, mivel kiköltöztetésük egész gyártásukat és létüket tönkretenné. Indokul hozták fel, hogy más tűzveszélyes mesterségek is vannak a város belterületén, másrészt hivatkoztak arra, hogy a fent említett tűzeset nem szolgálhat okul a kiköltöztetésre, mivel Amtmann engedély nélkül dolgozik tapasztalatlan fiával, anélkül, hogy egyikük is kiállotta volna az „académiai próbatétet”. Az indokolásnak ez a része érezhetően a versenytárs ellen irányult. Az ilyen támadások eléggé gyakori jelenségek voltak a gyufagyárosok között, különösen az engedély nélkül gyártók voltak kitéve ennek, akik ellen a többiek összefogtak, s nem mindig a legtisztességesebb eszközökkel küzdöttek. Jól kihasználták erre a célra a versenytársnál esetleg keletkező tűzeseteket is, mint a fenti példa mutatja.
     A határozat végrehajtására azonban mégsem került sor, a gyufagyárak maradhattak régi helyükön és folytathatták működésüket. Zarzetzkynél különösen fontos volt ez, a kiköltöztetés valóban komoly anyagi veszteséget jelentett volna számára, a gyárába nem sokkal előbb eszközölt befektetések miatt.
     Már korábban megnősült, 1840 óta két gyermek — egy fiú és egy lány — apja. 1845 márciusában pesti polgárjogot nyert.23 Jó szervezőnek és ügyes kereskedőnek bizonyult, és viszonylag rövid idő alatt elért eredményei révén, kezd kiemelkedni a pesti gyufagyárosok közül. Anyagilag is egyre gyarapszik. 1845 áprilisában a Kőbányában vásárolt szőlőket.24 Ez a tőkebefektetés újabb hasznot, jelentős mellékjövedelmet is nyújtott számára. De más ingatlannal is rendelkezett már ekkor. Elegendővel ahhoz, hogy szabadalomért folyamodjék.
     1845 decemberében, addigi eredményeire hivatkozva nyújtotta be kérelmét a gyári szabadalom elnyeréséért.25 Indokolásában előadja, hogy tevékenysége, a gyújtószerek nagybani készítése nemcsak a honi ipar dicsőségére válik, hanem számos embernek megélhetést ad. Gyárában évente 21 877 forinton felüli mindenféle anyagszereket dolgoznak fel. A szabadalomhoz megkívánt érték bizonyítására csatolt becslevelek a következő ingóságokról számolnak be: a saját és felesége, Bubala Zsófia nevén a 3 Bárány utcai épület telekkel együtt 9425 forint értékben, a Vizafogón levő telkein, ugyancsak közös néven, egy téglaégető kemence, 12 szoba és 8 konyhából álló ház, egy borpince és két téglaszárító melléképület, összesen 7300 forint értékben, valamint Zarzetzky József nevén egy 450 forint értékű szőlő.26 Vagyonuk értéke meghaladta a 17 000 forintot ekkor.
     Pfeifer Lőrinc városi alkapitány támogatólag terjesztette fel folyamodványát, és 1846. június 30-án megkapta a szabadalmat, amely megengedi a gyárosnak, „hogy a cs. kir. sast mind gyári épületjén kiállíthassa, mind pecsétjén vagy gyártmányai bélyegzésére használhassa, ezenfelül «cs. kir. szabadalmazott gyújtószergyár» nevezetével aláírásaiban vagy más alkalommal is élhessen”.27
     Ez év nyarán, ugyancsak egy tűzvésszel kapcsolatban, rendelték el a gyufagyárak összeírását.
     Szeptember 12-én délután a Király utcában levő Schönwald Hermann gyufagyárában28 keletkezett tűz. Okozója az volt, hogy „azon állás, melyre kész áruk rakva valának ledűlvén — ekképpen az oda felrakott gyufák s általuk egyéb ugyanott levő tárgyak meggyuladtak…“29 A tüzet még a helyiségben sikerült elfojtani a gyorsan érkezett segítség által, de így is 1000 forint értékű kárt okozott. Az eset egyik következménye a pesti gyufagyárak összeírása lett.30 Másrészt a szükséges rendtartás és óvatosság betartatása végett a gyárak időnkénti megvizsgálását határozták el.
     A vizsgálat során a 12 gyufagyártó közül a három engedély nélkülit a gyártástól eltiltották. Három kisebb üzemben rendben találtak mindent. A többieknél, tehát a nagyobbaknál, részben a készáru tárolásához szükséges kellő számú állást (állványt) hiányolták, mivel a nagyobb mennyiségben egy másra rakott áruk nyomás által is könnyen meggyulladhattak. Ezeknek elegendő számú polc beszerzését tették kötelességükké. Másrészt az olvasztókemencék minősége és elhelyezése nem felelt meg az előírásoknak. Az egyik gyártónál az olvasztókemence nem volt elkülönítve és a famunka gyártásával egy helyen folyt az olvasztás is.
     Zarzetzky közelmúltban felszerelt gyára sem volt hiányosság nélkül. Kevés volt nála is a készáru raktározásához szükséges állvány. Ezenfelül elrendelték, hogy gyárának „föld alatti osztályát”, ahol a famunkák feldolgozása folyt, kőfallal zárassa el a mellette levő istállótól. Végül az épülettel átelleni szomszéd házban levő raktárának az utcára szolgáló ablakait vastáblákkal lássa el. Ez utóbbi a gyár, illetve a munkatermekre is vonatkozó előírás volt.
     A vizsgálatok jegyzőkönyvei alapján kibontakozó kép egyben gyufaüzemeink meglehetősen szegényes, a legszükségesebb berendezési tárgyakat is nélkülöző voltát mutatja. Érezteti ezen a téren is a tőkehiánnyal küzdő gyárosok nehézségeit, amelyek a viszonylag jobb anyagi körülmények között levő Zarzetzkynél, talán kisebb mértékben, de éppen úgy fennállottak.
     A polgárosodás előrehaladásával összefüggően emelkedtek az igények az iparcikkek, így a gyufaipar termékei iránt, s ez biztosította gyufagyáraink, elsősorban a fővárosi üzemek fejlődését, erősödését.
     Ezek között Zarzetzky jól megalapozott, „szabadalmazott gyúszergyára” mint a hazai igények kielégítéséből jelentős részt vállaló üzem érkezett el a reformkor végére.

II.

     A szabadságharc leverését követő évek politikai-gazdasági helyzete nem kedvezett sem új gyáralapításoknak, sem a régiek fejlődésének. Egyes iparágaknak a reformkorban fellendülő, nem egy esetben virágzó manufaktúrái mentek tönkre vagy akadtak meg fejlődésükben.
     A korábbi gyufagyártók közül többen beszüntették az üzeméltetést. Zarzetzky, bár üzeme fejlesztésére egyelőre nem gondolhatott, anyagi helyzete átsegítette a nehézségeken, lehetővé tette fennmaradását és a további termelést. Megvoltak kereskedelmi kapcsolatai, amelyek megkönnyítették készítményei elhelyezését. Még ezekben a nehéz esztendőkben is újabb ingatlannal gyarapította vagyonát. 1850 novemberében írták saját és a felesége nevére a 3 Bárány utca 883 sz. alatti, a gyár szomszédságában levő háztelket, amelyet az előző évben vásároltak 8000 forintért.31 Ez a kiadás azonban zavart okozhatott a termelésben, mert egy év múlva kénytelen kölcsönt felvenni rá. Ezzel sikerült ismét fellendíteni az üzemet. Az emelkedés az ötvenes évek közepén indult meg, s több mint egy évtizedig tartott.
     Már az 1853-as kamarai jelentés szerint, a fővárosi gyufagyárak között a munkáslétszámot tekintve a második helyen állt.32 150 személyt foglalkoztatott, és tetemes mennyiségű nyersanyagot dolgozott fel évente: 150 öl bajorországi fát, 300 mázsa Triesztből beszerzett ként, 30 mázsa míniumot, 26 mázsa választóvizet és 12 mázsa foszfort. Mint a felsorolásból kitűnik, a gyár már ekkor foszforos gyufát is készített.
     A 3 Bárány utcai gyár hamarosan elégtelennek bizonyult a növekvő termelés biztosítására, korszerűtlen, jelentősebb munkáslétszám befogadására alkalmatlan volta miatt. Nagyobb és korszerűbb gyár alapítása vált szükségessé. A tulajdonos az új gyár helyéül a nagyobb terjeszkedésre inkább megfelelő Váci úti területet választotta, ahol ingatlanai voltak. 1857 júniusában adta be kérelmét az építési engedély elnyeréséért33 a Váci út 117 sz. alatti telekre, amelyet az előző évben vásárolt 12 000 forintért a már meglevők mellé.34 Az építkezéshez még abban az évben hozzákezdett, majd a következő években itt terjeszkedett tovább újabb épületek emelésével és emeletráépítésekkel bővítve gyárát. Ez a gyártelep a régi váci vámon kívül, a volt váci temetővel szemben, hozzávetőlegesen a mai Dagály utca környékén terült el.35
     A gyártelepet szemléltetően mutatja első ábrázolása, az 1863-ban megjelent metszet, amelyet a Vasárnapi Újság méltató cikk keretében tett közzé.36 A telep közepén álló, nagy, egyemeletes, hosszan elnyúló épület a tulajdonképpeni gyár. A földszint és az emelet 23-23 ablakos, amely után ítélve, jelentős számú munkatermet kell feltételeznünk az épületben. Mögötte szintén nagyobb, de földszintes, raktárszerű épület látható. Előtte felhalmozott, nagymennyiségű faanyag mutatja a gyár nyersanyag készletét. A főépületek körül kisebb-nagyobb földszintes épületek fekszenek, amelyek minden valószínűség szerint kisebb műhelyek céljait szolgálták, valamint munkások lakásai lehettek.
     A telep 4500 négyszögölnyi területen feküdt. Jelentőségét és nagyságát a képanyagon kívül korabeli leírások is megerősítik. A Fővárosi Lapok 1865-ös évfolyamában közli a Lipótvárosban 1850-től 1864-ig történő építkezéseket és megállapítja, hogy ezek között a legnagyobb Zarzetzky 1857-ben épült gyufagyára.37
     A 3 Bárány utcai gyár közben egyre rosszabb állapotba került, a munkahelyek elhanyagoltak, túlzsúfoltak voltak. Az új gyár építkezései, bár kölcsön felvételével történtek, nagy tőkét vontak el, s ez sem tett lehetővé anyagi befektetést a régi gyárnál. De a gyáros nem is törekedett erre, egyre kevesebbet törődött vele és ott dolgozó munkásaival.
     1858-ban fia, ifj. Zarzetzky József nevén működött kisebb gyufagyár a Szövetség utca 22-ben, de az apa gyárjogosítványával. A fia tulajdonképpen csak üzletvezető volt ott. Mindössze 45 munkással dolgozó kis üzem lévén, feltevésünk szerint „fiók-gyárként”, átmeneti időre létesítette, míg a Váci úti gyár felépítése és berendezése befejeződik, és az oda való áttelepítés megtörténhetik. Ezt támasztja alá az is, hogy forrásaink csak 1858 nyarától említik és csak ebben az évben. Lehetséges, hogy a 3 Bárány utcai gyár tehermentesítését szolgálta, de nem oldotta meg ezt a problémát. A helyzet ugyanaz volt, mint a 3 Bárány utcában, súlyosbítva azáltal, hogy az épület, illetve a munkatermek kevésbé voltak alkalmasak üzem céljaira. Ezenfelül a szabályok betartása körül is voltak mulasztások, s mindezekért a tanács zárlatot rendelt el, és a tulajdonost 50 forint pénzbírsággal is elmarasztalta.38
     A 3 Bárány utcai gyárban is változatlanul súlyos volt a helyzet 1863-ig, amikor a tanács az ott tapasztalt szabály- és rendellenességek miatt elrendelte az üzemeltetés beszüntetését.39 A rendelkezést kiváltó okok elsősorban egészségügyi vonatkozásúak voltak és a foszforos megbetegedésekkel függtek össze.
     Gyufagyáraink voltak e korszak gyárai között a legegészségtelenebb munkahelyek a foszforos gyufák készítése óta. Az ipari betegségek egyik legveszélyesebb fajtája a foszfornekrózis szedte áldozatait a fehér foszforral dolgozó gyárakban. A foszforgőzök belélegzése a munkások állkapcsát és fogazatát támadta meg és gyakran követelt halálos áldozatokat is.
     A gyártáshoz felhasznált elemi foszfort a kálciumfoszfát tartalmú ásványokból állítják elő különféle eljárásokkal. Az így nyert fehér foszfor egyik tulajdonsága, hogy zsírokban oldódik, s a szervezetbe jutva ott felszívódik, éppen ezért erős méreg. A jól használható foszforos gyufák gyorsan terjedtek, s a fokozódó gyártásban foglalkoztatott munkások között egyre nagyobb méreteket öltöttek a megbetegedések, ezért e gyufa gyártását a legtöbb államban betiltották. Hazánkban erre csak 1912-ben került sor.40
     Az elemi foszfornak másik módosulata a vörös foszfor, amely nemcsak színben, hanem egyéb jelentős tulajdonságaiban is eltér tőle. A vörös színű por, amely kémiai folyamatokban sokkal nehezebben vesz részt, mint a fehér foszfor, ezért nem is gyúlékony. Oldószerben nem oldódik, s így a szervezetben sem képes felszívódni, tehát mérgező hatása sincs. A biztonsági gyufák gyártásánál ezt használják. Ennél a gyufa fejét képező anyagból már hiányzik a foszfor, s annak vörös módosulata a doboz oldalára került dörzsfesték alakjában.41 Terjedése hazánkban is megindulhatott már a hatvanas években, sőt Neubauer József szegedi gyufagyáros már 1858-ban kezd „svéd gyufát” gyártani Pasch-recept alapján,42 azonban gyufagyáraink zöme még a régi és veszélyesebb foszforos fajtájút készíti. Éppen a hatvanas évek elején a legtöbb a megbetegedések száma.
     A foszfornekrózisos megbetegedés az ötvenes évek végén ütötte fel fejét Zarzetzky gyárában. Főleg a női munkások között terjedt, részben mert ezek száma sok volt, részben fogékonyabbak voltak e betegség iránt. Az első megbetegedés 1857-ben történt: Márkus Johanna 17 éves leány részesült ekkor kórházi kezelésben. A gyáros 14 forint 70 krajcárt fizetett ki egy havi ápolási díj fejében.43 A következő évben újabb női alkalmazottak kerültek kórházba: Ruffus Cecília 34 éves és Benyó Katalin 28 éves munkásnők. Értük 38,22 forintot, illetve 65,10 forint ápolási díjat kellett fizetnie Zarzetzkynek.44
     A foszforos gyufák készítésével kapcsolatban figyelembe kell venni azt, hogy gyufagyáraink sok tekintetben nem feleltek meg azoknak a követelményeknek, amelyeket az új gyártási eljárás megkívánt, s így a betegség terjedésének nem is tudtak hathatósan gátat vetni. A veszélyes kórok elhárításának egyik módja jól szellőztethető, megfelelő nagyságú munkatermeket és ezekben feltétlen tisztaságot írt elő. Azonkívül — ahogy a szabályrendeletekben is szó van erről — külön öltöző-, mosdó- és étkezőhelyiséget. A legtöbb gyufagyár, különösen a régebbiek, nem rendelkeztek ezekkel a feltételekkel, s az előírt szabályoknak ezt a részét nem minden esetben tudták betartani. A 3 Bárány utcai gyár két nagyobb és tíz kisebb termében 1863-ban 100 munkás dolgozott,45 ami azt jelenti, hogy 8-9 munkás zsúfolódott egy-egy helyiségben. Ilyen körülmények között a betegség meggátlásáról szó sem lehetett.
     A szabályrendeleteknek azt a részét sem tartotta be a gyárosok többsége, amely kötelezően előírta a foszforral dolgozó munkásoknak munkaruhával való ellátását, valamint a munkások rendszeres orvosi ellenőrzését. Ez a szabálysértés a tárgyalt két gyárban is fennállott. A Váci úti gyárban, amely az 1863 márciusában felvett jegyzőkönyv szerint „fekvésénél és építésénél fogva a célnak megfelelő”,46 az előbbi feltételek inkább adva voltak, azonban a munkások ott sem voltak ellátva munkazubbonnyal és az orvosi vizsgálatokat is elmulasztották, aminek következtében ott is több beteg munkásnőt találtak.
     A régi gyár bezáratásának indokai között nem utolsó sorban a nem megfelelő korú gyermekek alkalmaztatása szerepelt.
     A gyufagyárak a legtöbb női és gyermekmunkát alkalmazó üzemek közé tartoztak. Itt a munkafolyamatok egyes fázisai valóban nem követeltek nagyobb fizikai erőkifejtést. Nők és gyermekek végezték többek között a gyufaszálak számlálását és dobozokba rakását. De alkalmazásuk elsősorban az olcsóbb munkaerőt jelentette. Bizonyítja ezt az is, hogy számuk e munkák gépesítésével nem csökkent, hanem emelkedett. 1875-ben, a már hanyatlóban levő gyár 73 munkása közül 43 nő és gyermek volt.47
     Bérezésükre vonatkozó adatok ebből az időből nem állnak rendelkezésünkre. A hetvenes évek közepéről származó statisztikai kimutatások azonban, amelyekhez hasonlóak lehettek a tíz évvel korábbiak is, igazolják a nők és gyermekek hátrányos helyzetét. Zarzetzky gyárában ekkor a férfimunkások napibére 1,50 forint volt, a női munkások 1 forintért, a gyermekek 60 krajcárért dolgoztak. Két másik gyárban is hasonló volt a bérezési rendszer. A 30 munkással dolgoztató Landauer a férfimunkásoknak ugyancsak 1,50-et fizetett, a nők és gyermekek azonban csak 80, illetve 55 krajcárt kaptak. A harmadik gyufagyárnál (Leitner és Grünwald) a napibér 1,45 Ft, illetve 75 és 55 krajcár volt férfiak, nők és gyermekek részére. Amíg azonban a két utóbbi gyárban a munkaidő napi 10 óra volt, Zarzetzkynél 10 és fél órát dolgoztak naponta.48
     A gyermekek gyári foglalkoztatását külön rendelet szabályozta, amely a tíz éven aluliak alkalmazását tiltotta meg. Sok gyufagyár még hat éves, sőt ezen aluli gyermekekkel is dolgoztatott. Zarzetzkyt e szabálysértés következtében 1863-ban, a régi gyár beszüntetésével egyidejűleg, 100 forint pénzbírsággal is sújtották.49
     A foszforos megbetegedésekkel kapcsolatban történő intézkedések közül 1863 áprilisában kelt az a tanácsi meghagyás, amely szerint a kapitánysági kerületekben létező gyufagyárakat a kerületi orvosok meghívásával évnegyedenként szigorúan meg kell vizsgálni.50 A hatóság erélyesebb fellépésének lehetett a hatása, hogy a Váci úti gyártelepen a következő években javult a helyzet és 1865 januárjától kezdve, az évnegyedenként megtartott vizsgálatok már a rendszabályok pontos betartásáról számolnak be.51 Megbetegedésekről sem hallunk ezekben az években.

Zarzetzky gyufagyára a 3 Bárány utcában

     A húsz évi fennállása után megszűnt 3 Bárány utcai gyárat egy metszet őrizte meg számunkra. A Zarzetzky gyárnak ez az első ábrázolása 1860-ban, naptári hirdetés illusztrációjaként jelent meg.52 Szövegéből nem derül ki, tulajdonképpen melyik gyárat szemlélteti, a kép tárgya, valamint megjelenésének időpontja alapján azonban arra lehet következtetni, hogy a 3 Bárány utcairól van szó, pontosabban, a forrásokban is szereplő „gyár és a vele átellenben levő raktár” épületéről. Ezt támasztja alá az is, hogy sűrűn beépített környezet veszi körül, amely szintén terézvárosi területre mutat. Azonkívül a metszetnek 1859-ben kellett készülnie, amikor a Váci úti gyártelep még kiépülőben volt. Ennek a feltevésünknek csak az mond ellent, hogy a metszeten mind a gyár, mind a raktárépület emeletesnek van feltüntetve, amelyről forrásaink nem beszélnek. Ennek tisztázása a tervrajzok alapján lenne lehetséges, ezek azonban sajnos elvesztek. Mivel a régi gyárral együtt itt a főraktár is bemutatható, ezek, illetve az itt folyó munka kínálkozott mindenekelőtt megörökítésre méltónak.
     A hirdetés kísérőszövegeként „Zarzetzky József az első és legnagyobb cs. kir. szabadalm. gyufa-gyár tulajdonosa Pesten, ajánlja legjobbnak ismert készítményeit valamint pecsétviaszot, kénronyot, fénymázt és mécseket a legjutányosabb árakon.” — felírás olvasható.
     Első gyárának megszűnése után tulajdonosa az új gyártelep fejlesztésén munkálkodott. Még 1860-ban kisebb építkezéssel bővült a telep, 1863-ban már teljes kapacitással működött, úgyhogy a másik gyár bezárása nem okozott zavart és fennakadást a termelésben. Az a törekvése, hogy gyárát minél nagyobbá fejlessze, árucikkeinek mennyiségét és minőségét tovább növelje, sikerrel járt. Erre annál inkább szüksége volt, mert az egyre erősödő osztrák gyufaipar versenyképesebb termékeivel szemben csak így biztosíthatta fennmaradását. Bár a gyáros a termelőmunkában már huzamosabb idő óta nem vett részt, az irányítás és szervezés munkáiból még tevékenyen kivette részét. Később, a hatvanas évek elejétől, itt is mindinkább háttérbe szorul, részben fia vette át az irányítást, aki már a régi gyárban is vezető volt és a kereskedelmi üzletek lebonyolítását végezte. A Váci úti gyár élére igazgatót állított Mervay Albert személyében, aki hosszabb időn át viselte ezt a tisztséget a gyárban.
     A Váci úti Zarzetzky-gyár (XLVIII. t. 1.) virágzásának kora a hatvanas évekre esik. A főváros legtöbb munkással dolgozó, legnagyobb gyufagyárává fejlődött. Ezekben az években újította fel gyári felszerelését, rátért a gőzgépek használatára. Készítményei már az ötvenes évek második felétől kibővültek, fénymáz, spanyolviasz, éjjeli mécses, gyújtókövek és egyéb vegyészeti cikkek gyártásával. Kereskedelmi kapcsolatai szélesedtek, gyártmányai a hazai piacokon kívül eljutottak az osztrák örökös tartományokba és távolabbi helyekre, komoly versenytársaként az osztrák gyufaiparnak. 

Zarzetzky József Váci úti gyártelepe


     Gyártmányaival két világkiállításon jelent meg. Első külföldi útja az 1862-es londoni világkiállítás, ahol bemutatott készítményei — gyufaminták és eszközök — elismerést hoztak számára: dicsérő oklevelet kapott.53 Ez a szereplése lehetett alapja külföldi kapcsolatai kiterjedésének.
     A gyár ekkori termelésére vonatkozó, megbízható adatok nem állnak rendelkezésünkre. Az a tudósítás, amely napi 13 millió gyufa készítéséről és egyéb, nagymennyiségű nyersanyag feldolgozásáról ad hírt 1863-ban, kissé túlzottnak tartható.54 Azonban az a tény, hogy a gyárnak ekkor már két raktára van a fővárosban — főraktára a 3 Bárány utcában, a régi gyár szomszédságában, a másik a Szerecsen utca 6 sz. alatt —‚ valamint vidéki lerakatai, azt mutatja, hogy valóban jelentős mennyiségű árut készített.
     A munkások létszámára vonatkozó adatok is eléggé eltérőek ebből az időből. A leghitelesebbnek tartható vizsgálati jegyzőkönyvek szerint 800 volt legmagasabb szám 1865-ben.55 Egyik forrásunk 400-ra teszi, de ennél feltétlenül több volt. Mások viszont ezer, sőt ezen felüli számot említenek.56 Ez viszont túlzott. A 800-as létszámba is bele kell foglalnunk a telepen dolgozó összes munkásokat és alkalmazottakat.
     A Zarzetzky-gyár képviselte a magyar gyufaipart az 1867-es párizsi világkiállításon gyufacikkeivel és a napjainkig fennmaradt, színes gyufákból kirakott gyárképével (XLVIII. t. 2.), amely a Művelődésügyi Minisztérium Műszaki Emlékeket Nyilvántartó és Gyűjtő Csoportjának a tulajdonában van. (A gyufakép jelenleg a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Műszaki Tanulmánytárában található. - szerk. megj.)

A gyár gyufákból kirakott képe


     Az ilyen módon készült ábrázolások közül ez feltehetően az első, de nem egyedülálló alkotás.57 A hozzá felhasznált színezett gyufák 1854 óta ismertek. Ekkor kezdte el Pojatzi a gyufafejek színezését és fémlakkokkal való bevonását.58 A különböző színezésű, foszfort nem tartalmazó gyufákat használták fel a gyufagyárak a reklámcélokat jól szolgáló képek kirakásához.
     A gyár a kiállításra csináltatta a képet. Még folyamatban volt készítése, amikor a Fővárosi Lapok beszámol róla, részletesebben leírva a művet.59 Hogy kijutott a kiállításra, arra vonatkozólag a világkiállítás német nyelvű katalógusa tanúskodik, amely említést tesz egy gyufákból kirakott gyárképről Ausztria kiállított tárgyai között.60 Az Iparos Újság 1929-ben szintén közöl erre vonatkozó adatot és egy fényképet, amelyen az említett kép és mellette Mervay Albert látható, azzal a megjegyzéssel, hogy a felvétel a párizsi világkiállításra készült.61 Ennek alapján feltehető, hogy Mervay, aki a gyár igazgatója volt és ekkor már társas viszonyban állhatott a gyárossal, vitte ki a képet.
     Minden valószínűség szerint nemcsak kiállításra, hanem eladásra szánták. Későbbi tudósításokból ismerünk ugyanis két hasonló képet, amelyek szintén kiállításra készültek. Az egyik a Pesti Leitner és Grünwald által készíttetett, 500 000 darab gyufából álló, Budapestet ábrázoló képet, 1500 forintért kínáltak eladásra. A másik képet a győri Neubauer Károly állította ki 150 forintos áron. Mindkettő az 1873-i bécsi világkiállításon lett közszemlére téve.62 Hogy vevőre találtak-e, nem tudjuk. Lehet, hogy a Zarzetzky-kép is vásárló hiányában került vissza és egyik leszármazottja révén került néhány éve köztulajdonba.
     A kép kirakásához az 1863-as metszet szolgált mintául. A két kép között — a képek különböző készítési módjaiból természetszerűen következően — kisebb eltérések vannak. A gyárképet széles, díszített keretelés veszi körül. A keretben felül magyar nyelvű felirat: „Zarzetzky Józs. kir. szab. Gyuszer-gyára Pesten”, alul németül: „K. K. Priv. Zündwaaren Fabrik des Joseph Zarzetzky in Pest.”, középen — a sorok között — koronás magyar címer. Kétoldalt szimbolikus alakok, baloldalt Merkur, jobbra Pannónia, oszlopos építményen álló, egész alakja. A kép 99 cm széles, 78 cm magas és 12,5 cm mély. 5 cm széles keretű üveges ajtóval ellátott faszekrényben van elhelyezve.
     A több százezer gyufából álló kép minden egyes darabja, precízen megmunkált, rövid, kerek szálaival jól mutatja a felhasznált anyag készítésének technikáját. E kor gyártási technikájával foglalkozó Frecskay visszaemlékezve a kénes gyufák készítési módjára, még „otromba faszálakról” beszél, amelyek durván voltak lehasítva és egyik végük felszántúan (rézsútosan) megmetszve.63 Az első villós (foszforos) gyújtók sem voltak másmilyenek. Ezekkel ellentétben nagy fejlődést mutat a hetvenes évek technikája, amikor már különféle eszközökkel majd gépekkel végzik a faszálak megmunkálását. Frecskay nagy elismeréssel adózik „a csinos, kerek, négy vagy hatszegletes, bordás szálaknak, amelyek mind egyenlő hosszúak és egyenlő simák”. Az általa leírt eljárásokhoz hasonlóan készülhetett képünk szálainak kidolgozása. Bár a kirakás is gondos és fáradságos munkát igényelt, a kép értékét elsősorban a közel százéves ipari termék jelenti, s mint régi gyufaiparunk érdekes emlékét tartjuk számon.
     A hatvanas évek sikereit mintegy betetőzte az a kitüntetés, amely a legnagyobb elismerést jelentette Zarzetzky számára — az iparfejlesztő tevékenységéért kapott érdemkereszt.
     Gyárának életében a kiegyezést követő évek hoztak változást. A kapitalizmus fejlődése gyorsabb ütemben haladt előre, nagyobb követelményeket állítva a gyáripar elé.
     A több termelést biztosító tőkekoncentráció megindult a gyufaiparban is. 1868-ban jött létre az „Első Magyar Gyufagyár Részvénytársaság”. Zarzetzkynak is ezt az utat kellett választania, ha nem akart a versenyben lemaradni. 1868 júliusában megindult a részvények jegyzése és 600 000 forintos alaptőkével Zarzetzky-gyár részvénytársasággá alakult át.64
     Termelése egy ideig még tovább fokozódott s ez újabb beruházást, gyárbővítést is szükségessé tett. 1869 elején földszintes lakóház építésére kért engedélyt.65 Ez munkások számára készülhetett, a tulajdonos lakásául továbbra is 3 Bárány utcai házát tartotta fenn. Ugyanekkor új gyári helyiségek is épültek, amelyeket 1870 áprilisában vehettek használatba.66 Az új épület földszintjén az asztalos és egyéb műhelyeket helyezték el, az első emeleten szárítókamrákat rendeztek be, azonkívül itt voltak a csomagoló helyiségek és az irodai szobák.67
     1870-ben már kezdenek a válság jelei mutatkozni a gyárban. A vállalat fizetési nehézségekkel küzd, adófizetési kötelezettségének sem tud eleget tenni. Nagyobb összegű jövedelemadójának hátralékára havi részletekben való törlesztésért folyamodik.68 Beadványában a társulat hivatkozik az üzleti forgalom általános pangására, amely nem teszi lehetővé adóhátraléka egy összegben való fizetését, valamint arra a körülményre, hogy kintlevőségeit sem tudja behajtani. Augusztus hónapban pl. az adósoktól 20 000 forintnyi összegnek kellett volna befolynia a társulat részére, s ebből mindössze 8000-et fizettek be. Hivatkoztak arra is, hogy nagyobb összeg elvonása fennakadást eredményezne a termelésben is, mivel a munkások fizetését veszélyeztetné, akiknek ekkor 1600 forintot fizettek ki hetenként munkadíj fejében. A munkások száma, a fent jelzett összegből következtetve erősen lecsökkent, nem érte el még a 300 főt sem.
     A helyzet egyre súlyosabbá vált, míg végül az 1873-ban kitört túltermelési válság, amely sok üzem és vállalat tönkrejutását eredményezte és hatása erősen megmutatkozott a gyufaiparban, megpecsételte a Zarzetzky-féle részvénytársaság sorsát is. Az 1872. december 15-én megtartott rendkívüli közgyűlésen elhatározták a társulat feloszlatását.69 A leszámolás hosszabb ideig eltartott, a társulati vagyon elosztásának végleges lebonyolítására csak 1874 elején került sor. Ezzel az aktussal lényegében lezárult a Zarzetzky-gyár működésének második, és egyben legtermékenyebb szakasza.
     Ezt megelőzően azonban egy incidens is megzavarta a gyár nyugalmát, olyan eset, amely gyufagyáraink történetében elsőként áll.
     Főszereplői, a gyár munkásai — még a részvénytársaság feloszlása előtt — megmozdulásukkal irányították magukra, illetve a gyárra a figyelmet. Az öntudatosodó munkások fellépése a gyárban működő betegsegélyző pénztár kezelésével függött össze.
     Zarzetzky gyárában már 1846-ban volt bizonyos intézkedés a beteg munkásokat illetően. E korból említett folyamodványában hivatkozik arra — s ez a támogató részéről is megerősítést nyert —‚ hogy „a gyári egyének betegség esetében orvos és orvossággal ingyen elláttatnak”.70
     Betegsegélyző pénztár létezéséről először 1863-ban értesülünk.71 A gyár „emberbaráti intézkedései” ekkor a betegsegélyezésen kívül a temetkezési segélyre is kiterjedtek: „beteg munkásai egy e célra alapított pénztárból gyógyíttatnak, ebből fizetik a gyógyszert s orvost, a munkás betegsége alatt bérének felét kapja, halálesetnél a temetkezési költségek is e pénztárból fizettetnek.” A munkásokról való ilyen gondoskodás — ma már nyilvánvaló — nem a munkásság érdekét szolgálta, hanem elsősorban a tőkését. Az egyes gyárakban, a gyárosok által felállított és kezelt pénztárak lényegében munkásjóléti címeken történő bérlevonást jelentettek.72 A pénztár részben a munkásnak az üzemhez kötését célozta azáltal, hogyha elhagyta munkahelyét, befizetett pénze ott maradt) tehát elveszett számára.
     Mivel a pénz kezelésébe és felhasználásába a munkásságnak nem volt beleszólása, a gyáros tetszése szerint használhatta fel. Bizalom kérdése volt ez a munkásság részéről, amely a kialakuló ipari proletariátus részéről fenn is állott a munkáltatóval szemben, amíg az egyre erősödő munkásmozgalom révén rá nem ébredt annak valódi céljára. Ez a bizalom ingott meg a Zarzetzky-gyár munkásaiban is 1872 végén, közvetlen a részvénytársaság feloszlását kimondó határozat megszületése előtt, a pénztári alap kezelését illetően. Ekkor tört ki „egy kisebb fajta forradalom” a gyárban, az első összeütközés a munkások és munkáltatók között és a gyufagyáriak közül elsőnek fordultak a sztrájk eszközéhez. A „forradalom” a szombati kifizetéskor történt. Az igazgató hiába utasította vissza azt a vádat, hogy a befizetett összeget más célra fordítják, a lázongás nem szűnt meg. A munkások egy csoportja, a „merészebbek” kijelentették, hogy a munkához nem térnek vissza addig, amíg követelésüket — a munkások bevonását az alap kezelésébe — nem teljesítik. A gyárigazgató kénytelen volt a feltételt elfogadni.73
     A részvénytársaság felbomlásával az idősebb Zarzetzky gyufagyárosi, illetve gyufaipari tevékenysége is megszűnt, nevével ilyen kapcsolatban nem találkozunk többé. A hetvenes évek végén egy ideig kőolajszállítással foglalkozott. A Váci úti telepen az üzemeltetés megszűnt, a Dunán érkező faanyag és egyéb szállítmányok telepéül használták. Közben kisebb építkezéseket még végeztetett ott. 1876-ban épült egy kétszobás ház és a kocsmahelyiség, amelyek az év végére készültek el.74 1880 augusztusában nyújtotta be kérelmét 12 gyufaszárító helyiség építésére,75 talán azzal a gondolattal foglalkozva, hogy ismét megindítja ott a gyártást. Ez a szándéka azonban nem valósult meg. Felesége 1878-ban már nem élt, róla 1880-ban hallunk utoljára. Régi lakását elhagyva, a Vizafogón lakik ekkor.
     A gyufagyártást a fia folytatta tovább. Az ifjabb Zarzetzky a 3 Bárány utcai gyár bezárása után csak rövid ideig munkálkodhatott apja gyárában, mert 1867-ben pálinkaméréssel vegyes szatócsüzletet nyitott a terézvárosi Lőportorony utca 4 sz. alatt. Ezt az üzletet 1869. május elsejével beszüntette,76 és ettől kezdve ismét a gyufagyártásba kapcsolódott be, minden bizonnyal apja, illetve a Zarzetzky-féle Gyúszergyár Társulat gyárába.
     Nevével 1875-ben találkozunk újra a kamarai jelentésben.77 Ebből tudjuk meg, hogy ifj. Zarzetzky József és társa néven a Gyár utca 29 sz. alatt volt a gyufagyár és megvolt a Szerecsen utca 6 sz. alatti raktár is.78 Kis üzem volt csak, mindössze 73 munkással dolgozott, akik között 8 gyermek volt. Gépesítése viszonylag magas fokon állott: egy gőzgépe volt, azonkívül négy berakógép, két körfűrész, egy fúrógép és egy hornyológép tartozott a gyár berendezéséhez. Ehhez hasonló felszereléssel — a kamarai jelentés szerint — még egy pesti gyufagyár rendelkezett, Landauer Ignác, neki azonban gőzgépe nem volt. A harmadik nagyobb pesti üzem Leitner és Grünwald. Termelése 4000 vámmázsa gyufa volt, Landaueré 3200. A két utóbbival ellentétben Zarzetzky termelése nincs feltüntetve, így ebből a szempontból összehasonlításra nincs lehetőség. Munkáslétszámát tekintve azonban a három közül Zarzetzky állt az első helyen, a 39 és 31 munkással dolgoztató két másik gyár együttvéve sem érte el azt a létszámot. Ha más nem, ez az adat is élénken mutatja gyufaiparunk hanyatlását, a válság hatását, amelyet évekig nem tudott kiheverni.
     A Gyár utcai üzemről 1877-ből származik az utolsó híradás.79 A Zarzetzky gyár hivatalos törlése a gyufagyárak sorából csak 1933-ban történt meg.80 Ezzel a hivatalos aktákról is eltűnt a neve múlt századi gyufaiparunk e jelentős képviselőjének, nevét ma csak gyárának fennmaradt emlékei őrzik.

 

 


Lábjegyzetek

 

 

 

Névnap

Ma 2017. december 14., csütörtök, Szilárda napja van. Holnap Valér napja lesz.

Keresés

Bejelenkezés