Délmagyarország, 1983. április 26. Kedd; 73. évfolyam, 97. szám; 4. oldal (1. rész)
Délmagyarország, 1983. április 27. Szerda; 73. évfolyam, 98. szám; 4. oldal (2. rész)
Szerző: Bátyai Jenő
A gyújtófejjel ellátott kis fapálcikák gyártása Szegeden 125 éves. Az „Első szegedi vegytani gyufagyár”-at 1858-ban létesítette a városban Neubauer József.
A régi tűzcsiholó szerszámok: acél, kova, tapló stb. alkonya az 1800-as évek elején kezdődött, amikor a francia Pelletier gondolatát 1805-ben Chancel megvalósította: a mártógyufát, amelyet briquet oxygene-nek nevezett. A gyújtókat kettős rekeszű dobozba helyezte, külön mellékelve a kénsavat. A gyújtók tömény kénsavba mártva gyulladtak meg, amikor a káliumklorátból részben perklorát és klórdioxid keletkezett. Ez utóbbi vegyület okozta a gyulladást, mivel erős oxidálószer lévén a foszfort, a ként, a cukrot, a licopodiumot és a gyufafejre felvitt más anyagokat hőtermelés közben oxidálta, és a gyufa lángra lobbant. Az első, több hiányossággal rendelkező gyufát később többen tökéletesítették. A gyárak is egymás után létesültek Európában, és a legrégibb osztrák gyufagyárat 1822-ben alapította Bécsben a magyar Rómer István patikus.
A mártógyufa rövid életűnek bizonyult, csupán 40 évet élt, és hamarosan megszületett a dörzsgyufa, S Jones és J. Walker találmánya. Az első hazai dörzsgyufagyárat Zucker Lázár létesítette Pesten. A robbanásmentes foszforos gyufát Irinyi János (1817-1895) találta fel 1836-ban. Irinyi, a bécsi Polytechnikum diákja Meissner professzor sikertelen kísérletekor gondolt arra, hogy a kén helyett a foszfor eredményesebb lehet. Ezt az ötletét még aznap nemcsak hogy kipróbálta, hanem arra is rájött, hogy ezzel a megoldással megalkotta a robbanásmentes gyufa kérdését. Addig ugyanis a legjobb gyufák foszfor mellett káliumklorátot tartalmaztak, és dörzsölésre kis robbanás jött létre. Elgondolását eladta Rómer Istvánnak, hogy tanulmányait Berlinben folytathassa. Irinyi kémiai és mezőgazdasági tanulmányait követően hazajött, és 1839-ben gyufagyárat alapított Pesten, azonban üzeme tűzveszélyessége és munkásainak megbetegedése miatt néhány év múltán visszavonult. Az általa alkalmazott sárgafoszfor káros hatást fejt ki a szervezetre, mivel az állkapocscsont megbetegedése miatt a fogak kihullanak, de számos belső szervi elváltozást is kelt. A hazai közvélemény Irinyi Jánosról még ma is alig vesz többet tudomásul, mint a gyufa tökéletesítője. Pedig a maga őszinte modorában egyszer így nyilatkozott: „Ha én a chemia theoriájának nem tudnám egyéb hasznát venni ezen haszontalanságnál, még ma kitekerném a nyakamat.” Irinyi János foglalkozott a szikes talajok javításának kérdésével, könyvei jelentek meg Berlinben és itthon. Ő írta azt az első magyar nyelvű könyvet is, amelyben elsőként alkalmazta a Berzeilus-féle vegyjeleket. Őt tartjuk ma is a reformkor legtehetségesebb magyar vegyészének. Részt vett a szabadságharcban, a bukás után bujdosott, majd Debrecenben számtanácsos, és a kémiától egészen eltávolodott.
A gyufagyártásban a következő mérföldkövet a vörösfoszfor jelentette. A svéd gyufa feltalálója Pasch, aki 1844-ben kapott szabadalmat a biztonsági gyufa gyártására. A gyújtókeverékben ő alkalmazta először a sárgafoszfor helyett a vörösfoszfort, de nem a gyújtófejben, külön a dörzsfelületen. Viszont a doboz oldalán történt dörzsfelület kialakítása a Lundström testvérek nevéhez fűződik.
Szeged iparát már a múlt század derekán úgy jellemezhetjük, hogy helyi nyersanyagokat dolgozott fel, kézműipari jelleggel. Ennek néhány ága hamarosan nagy hírnévre tett szert. A szegedi kékfestőt, a tarhonyát, az itt kötött szitákat, az itt készített bicskákat és papucsokat messze földön is ismerték. Ezeken túl azonban a kapitalizmus kezdeti korában már más iparágak is megjelentek. Az elsők között a fafeldolgozó ipar, és benne a gyufaipar. Az „Első szegedi vegytani gyufagyár” alapítására Neubauer József 1858-ban kapott engedélyt. Jó szakembernek bizonyult, hiszen előzőleg hat éven át Csongrádon űzte ezt a mesterséget. Neubauer üzeme a Sóház (ma Sóhordó) utcában működött. Tőle 1877-ben Breier Miksa vette meg. Az üzem szerény felkészültségéről a következőket tudjuk: két munkaterem, az egyikben a kénolvasztó, a másikban a csomagoló, amely egyben szárítóhelyül is szolgált. A munkások szociális ellátottsága szinte a nullával volt egyenlő. Az első termelési adatok szerint az üzem évente 50 ezer csomag kénes és 5 ezer csomag foszforos gyufát gyártott. Összes munkáslétszáma 1877-ben 28 fő: 6 férfi, 12 nő és 10 gyermek. Az 1879. évi árvíz a gyufagyárban is nagy károkat okozott. „… A szél még most sem szűnt meg, Daemoni szilajsággal vagdalta a tenger pofájához az égő gyufagyár üszkeit. Tűz fönt, víz lent. …” (Mikszáth Kálmán).
Időközben Szegeden másik két gyufagyár is működött. Az egyik Todesco Lajosé az Ingyen (ma Alföldi) utcában, a másik Csikós Imréé a Hóbiárt (ma Hóbiárt basa) utcában. Mindkettőt egy 1867-ben végzett köz- és üzemegészségügyi vizsgálat üzemeltetésre alkalmatlannak találta. További sorsukról nem tudunk. Valószínű, mindkettő idejekorán megszűnt.
Az „Első szegedi vegytani gyufagyár” 1895-ben Pálfi Lipót és veje cég tulajdonába ment át. Nevükhöz fűződik a gyár modernizálása, a jóval kedvezőbb munkakörülmények biztosítása. A gyár 1909-ben részvénytársasággá alakult, „Szikra” Magyar Gyújtóárugyár Rt. néven. Ekkor az igazgatósági tagok között találjuk a bécsi Czerweny és Fürth testvérek cég képviselőjét. Az akkori üzemet az 1910-ben bekövetkezett kazánrobbanás szinte teljesen elpusztította, és a halálos áldozatok száma 11 főt tett ki, köztük a kazánfűtő, Ortner Antal is. A szegedi gyufagyár 1916-tól, miként a budafoki, a győri és a temesvári, a bécsi Solo konszernhez csatlakozott. Ez a gyár is 1919-ben a munkásellenőrzés alá került.
A gyufagyártást 1928-ban az egész ország területén a svéd gyufatröszt vette át, és ettől kezdve Magyar Általános Gyufaipari Rt. szegedi gyára néven szerepelt az itteni üzem. Az országban ekkor tíz gyufagyár működött: az albertfalvai, a bajai, a kiskunfélegyházi, a pesterzsébeti, a tokaji, a szombathelyi, a gyulai, a budafoki, a szegedi és a kecskeméti. Ez utóbbit 1959-ben megszüntették. Átmenetileg 1940-1944 között a kolozsvári gyufagyár is ide tartozott, míg le nem bombázták. A szegedi gyufagyárat 1915-ben és 1942-ben belső tűzesetek is pusztították.
Az 1858-ban létesített első szegedi gyufagyár az 1879-es pusztulást követő újjáépítéssel már villamos energiával működött, saját erőműtelepre alapozva. Az épület földszintjén készült a gyufa, itt voltak a raktárak, a kémiai laboratórium, az iroda és a munkások ebédlőterme. Az emeleten készült a kénes gyufa, de ott helyezték el a szárítókamrákat is. A múlt század 90-es éveiben mintegy 100 munkással 300 ezer csomag gyufát állítottak elő. A századfordulótól további fejlődés eredményeként, 1903-ban már 300 munkással dolgoznak, heti 60-65 munkaórában, és a felszereltséget tekintve, a szegedi üzem az ország legmodernebb gyufagyárának minősült. Ekkor a korabeli ország területén másfélezer emberrel 22 gyufagyár működött. A ma is meglévő új gyárépületet az 1920-as években építették, és átépítették Román Miklós (1879-1945) tervei szerint, bécsi jóváhagyással, Ottovay-Winkler kivitelezésében. Új gépeket, berendezéseket állítottak a technológiai vonalba. A ma is meglévő Szikra munkáslakásokat Ottovay István (1877-1945) szegedi építész tervei szerint építették a Kálvária utcában (ma Kálvária sgt.), 40 munkáscsalád számára.
A szegedi gyufagyár még svéd érdekeltség alatt, aránylag rendezett körülmények között érkezett el a felszabadulás utáni szocialista birtokbavételhez (1949. dec. 29.). Két műszakos termelést 1953 óta folytatnak. A gyárban részleges rekonstrukciókat a hatvanas évek derekától folyamatosan végeztek (földgáz, Schilde-féle szélszárítók stb.). A fejlesztés egyik legjelentősebb állomása: 1977. Ekkor adtát át a termelésnek azt a közel 80 millió forintos beruházást, aminek keretében 500 négyzetméteres mártó-töltő üzemcsarnok épült, s így 100 millió doboz gyufa gyártásával többre lettek képesek úgy, hogy a gyár létszáma nem több 300-nál. Évente jelenleg 350 millió doboz körüli a termelés, egyes években 20 millió doboz exporttal. A szegedi gyár a gyufa mellett időnként gyárt papíripari fadugót, fogvájót és egyéb faipari terméket is, de miből áll a dobozonként 50 szálat tartalmazó gyufa? A szál nemesnyárból készül, ezt szárítás után forró paraffinba mártják, és ezután kerül sor a fejmassza (káliumklorát, kénpor, bőrenyv, fenyőgyanta, üvegliszt, horganyfehér stb.) felvitelére. A doboz oldalán a dörzsmassza zömét vörösfoszfor és arbocoll képezi. Az eldobott gyufaszálak parázslásának megakadályozására rendszerint valamilyen foszfátos utókezelést alkalmaznak. A gyufaláng hőmérséklete a felvillanás pillanatában – kloráttartalomtól függően – elérheti az 1900 Celsiusfokot is.
A tűzgerjesztés ősi formája ma már csak alig fedezhető fel egy-egy elzártan élő népcsoportnál. Hosszú idő telt el, míg az ember eljutott a primitív tűzszerszámoktól a svédgyufáig, a modern kémiai gyújtókig a mechanikai gyújtóktól. Számos tudós, felfedező, vállalkozó munkája rejtőzik abban a megszokott tényben, hogy 40 fillérért egy doboz gyufát vásárolhatunk.
Ipari hagyományaink, emlékeink ápolása azontúl, hogy nemzedéki kötelességünk, nagy feladatot is ró mindannyiunkra, mert napjainkban, a műszaki-tudományos haladás korában a munkaeszközök, a szerszámok jóval gyorsabban cserélődnek, mint a korábbi századokban bármikor. Ezentúl a múlt ismerete mindenkor gazdagítja a jövőre készülő, éppen ezért múltját ismerni akaró embert. A hétköznapi élet minél szerteágazóbb rögzítése annál is inkább köteles feladatunk, mert híven fejezheti ki társadalmi-gazdasági fejlődésünket, erről alkotott új szocialista szemléletünket. E szemlélet egyik vonása éppen az, hogy a történelmet a gyárakban, az üzemekben, a műhelyekben is cselekedték. Ezért is tartsuk fokozott becsben ipari emlékeinket, meg azért is, mert nincs sok belőlük. Mostohán bántak velük az évszázadok. Gazdag ennek a városnak ipartörténeti múltja is. Két téglagyár is alakult 1858-ban Szegeden. Az ipar és az iparosok mindig nagy szerepet játszottak az itt élő emberek életében még akkor is, ha szemléletünkben a termelőerők szerepe kisebb a termelési viszonyoknál.
Most a Gyufaipari Vállalat 2. sz. telepét, amelyet mi szegediek inkább Szegedi Gyufagyárnak szeretünk nevezni, köszöntjük alapításának ötnegyedszázados évfordulóján.