Szabad Föld, 68. évfolyam, 17. szám, 2012. április 27., 31. oldal
Szerző: Hardi Péter
Van-e olvasó, aki tudja, honnan való a fenti rigmus? Mielőtt elkezdenének találgatni, elárulom: egy gyufásdoboz címkéjéről — 1949-ből. Honnan tudom mindezt? Horváth Gyula gyufacímkegyűjtőtől: az ő kollekciójának nézegetése közben bukkantam a lapunkat népszerűsítő versikére. Ott lapul az ötszázezres gyűjteménye között. Igen, ötszázezret írtam, nem tévedés. Ja, és ezek csak a különböző gyufacímkék, másfél milliós cserealappal gazdálkodik...
— Egészen pontosan nem is tudom, hány darabos a gyűjteményem. Háromszázezerig számon tartottam, de akkor érkezett egy nagyobb adag, és azóta nincs időm a pontos nyilvántartására — tudom meg Horváth Gyula visegrádi hétvégi házában. Ugyanis itt tartja a gyűjteményét. A nyugdíjas háziorvos budapesti lakását egyszerűen kinőtték a gyufacímkék. Mielőtt azonban bepillantást engedne a kollekciójába, az emeletre tartunk, ahol a címkék „melléktermékeit” — úgymint dobozokat, gyújtókat, tartókat — csodálhatom meg. „Alig” 15-20 ezer darabról van szó... A falat pedig mi mással díszítené, mint az ausztriai Styria gyufagyár egyik plakátjával — 1856-ból. Bámulatos gyűjtemény, s mint kiderül, Horváth Gyula már 12 éves kora óta a gyufacímkéknek él.
— Moziban jártam, a filmre már nem emlékszem, csak az előtte lévő híradóra. Innen tudtam meg, hogy Dorogon gyufacímkegyűjtő klub alakult. Láttam, amint a gyűjtők sürgölődnek a címkék körül. Megragadott a dolog, s mindmáig fogva tart.
Ettől kezdve vásárol, csereberél mindent, ami a gyufával kapcsolatos. Mire 18 éves lett, már hatezres gyűjtemény boldog tulajdonosának mondhatta magát. Ekkortájt kezdett levelezni külföldi gyűjtőkkel, akiknek magyar címkéket küldött, viszonzásul ottanit kapott. És nem is akármilyeneket. Ez a vélemény már a gyűjteményt lapozgatva alakul ki bennem a lakásban, ahol az egyik szoba egyik oldalának teljes falfelületét elfoglalják az egyedi tervezésű albumok, amelyekben a gyufacímkék lapulnak. Különösen a svájci és holland sorozatok szemrevalóak: mintha képeslapokat nézegetnék. Azóta mindkét országban megszűnt a gyufagyártás — tudom meg a gyűjtőtől. De nemcsak ott, hanem Magyarország legnagyobb részén is. Akkor szembesülök ezzel, mikor a gyűjtemény legféltettebb, háború előtti magyar gyufacímkéit nézegetem. Győr, Temesvár, Pesterzsébet, Kecskemét, Besztercebánya, Nagybiccse, Zsolna, Albertfalva, Szombathely, Kolozsvár — települések, ahol valamikor gyufát gyártottak. Ma pedig? A rendszerváltás idejére két gyufagyárunk maradt. A budafokit a svédek visszakapták, néhány év múltán be is zárták. Akkoriban elég volt egy-egy kamionnyi gyufát behozni, 15-20 millió forint haszon volt rajta. Persze lenyomódtak az árak. Maradt a szegedi gyár, amelyet a németek vettek meg, és döntően kivitelre termelnek. Horváth Gyula bánatára:
— Régebben öt fillérért kaptunk egy címkét, aztán 40 fillérre ment fel az ára, de legalább ideadták. Ma a szegediektől nem kapunk egyetlen darabot sem, azt mondják, erre nem jogosították fel őket a megrendelőik.
De manapság már egyébként sem divatos a gyűjtésnek ez az ága. S hogy mi lesz a gyűjteményével? Gyermekei nem fogják átvenni, míg a felesége múzeumot szeretne belőle.
— Ön az egész életét a gyufacímkék gyűjtésének szenteli. Valójában miért jó ez önnek?
— A címkék szépsége esztétikai élvezet, a gyűjtés izgalma kellemes érzés, a rendezgetés pedig megnyugtat az egész hetes orvosi munkám után.