Tóth Sándor: A fafeldolgozás 1945 előtt (Budapest, 1999) című könyvének gyufagyártással foglalkozó fejezetei
Gyufagyártás és a külföldi érdekeltségek (53-56. oldal);
Budafoki Gyufagyár – Budapest (87-89. oldal);
Szegedi Gyufagyár – Szeged (95-96. oldal);
Gyufagyárak (111. oldal)
Gyufagyártás és a külföldi érdekeltségek
A gyufaipar az elsődleges feldolgozásnak olyan sajátos területe, amely az erdőgazdálkodás által kitermelt fanyersanyagot közvetlenül a végső felhasználás számára dolgozza fel. Falemezipari alapanyagból, hámozással készül a gyufaszál és klasszikus technológiával a gyufadoboz is. A gyufagyártásban, amely fokozottan tűz- és robbanásveszélyes tevékenység, ötvöződik a fafeldolgozás, a vegyi anyagok felhasználása, a papírfeldolgozás és a nyomdaipari tevékenység. A gyufagyártás további sajátossága volt mindig is a külföldi, pontosabban a svéd érdekeltség és fejlesztési irány. Mindezek miatt a gyufagyártásnak nemcsak hazai vonatkozásával foglalkozunk.
A mai gyufa őse a XIX. század elején Franciaországban keletkezhetett. Az első gyufák ütésre, dörzsölésre begyulladtak. A biztonsági gyufa Svédországból, Jönköpingből terjedt el az egész világon. Csak a dörzsfelületen gyújtható meg, és a benne lévő anyagok dobozos mennyiségben nem hatnak mérgezően az emberre.
Az 1830-as évek második felétől a mai főváros területén manufaktúrában folyt a gyufagyártás, melynek reprezentáns képviselője volt Irinyi János, Kohn György, Zucker Lázár, Schuller Frigyes és a lengyel származású Zarzetzky József. Ismeretes, hogy a zajtalanul gyulladó, kén nélküli gyufát Irinyi János találta fel 1836-ban Bécsben. A Zarzetzky-gyár színes fejű gyufákból kirakott látképét (jelenlegi helye az Országos Műszaki Múzeum) az 1867. évi Párizsi Világkiállításon sok látogató megcsodálta.
A gyufákat alakjuk, méretük és funkciójuk szerint lehet csoportosítani. Legismertebbek a dobozos, vagy dobozgyufák, amelyek dobozból (bel és küldoboz) és gyufaszálból állnak. A küldobozra ragasztott vagy újabban nyomtatott gyufacímkét szinte a dobozgyufa megjelenése óta gyűjtik is. A doboz régebben fából készült, ma inkább papírból (kartonból) gyártják. A normál gyufaszálnál hosszabbak a gáz-, és még hosszabbak a kandallógyújtók. A levélgyufák papír borítóból és karton- vagy fabelsőből állnak. A dörzsfelület a borítón van, és a betétrészt látják el fejjel. A különleges gyufák közül leginkább a vihargyújtók ismertek. Ezek meggyújtás után a szeles, nedves környezetben is égnek.
Bécsben 1833-ban állították fel az első gyufagyárat. 1838-ban a bécsi kórházban addig ismeretlen új betegséget állapítottak meg az orvosok egy munkásleányon, aki gyufagyári munkája közben kapta ezt a súlyos betegséget: a fogak és az állkapocs roncsolását, amit a foszforgőzök okoztak. Évtizedeken át igyekeztek ezt az ártalmat legyőzni az egyéni tisztaság követelményeivel, a fogak különös gondozásával, de az eredmény nem volt kielégítő. Végre nemzetközi megállapodással kirekesztették a gyufagyártásból az ártalmas fehér foszfor használatát.
1867-1910 között, a gyufagyártás első nagy fejlődési szakaszában 22 hazai és külföldi érdekeltségű gyufagyár működött az országban. A termelés olyan helyekre települt, ahol az értékesítés és a gyártáshoz szükséges vegyi- és faanyag biztosított volt. Európában az 1850-es években már gyufaipari gépeket gyártottak. Viszonylag korán kialakult a famegmunkálás gépi technológiája, a masszaőrlés-keverés gépesítése és a szárítás. A századfordulóra több hazai gyufagyár a kornak megfelelő modern gépekkel rendelkezett, s mindezek alapján a gyáriparhoz volt sorolható.
A magyar gyufaipar kialakulását az jellemzi, hogy több mint fél évszázadon át hazai tőkével, főleg egyéni vállalkozások formájában fejlődött. A századforduló körül tőkeerős részvénytársaságok alakultak, majd megkezdődött a külföldi tőke behatolása. A külföldi érdekeltségű gyárak (Budafok, Győr és Temesvár) 1904-ben megalakították a Magyarországi Gyufagyárosok Elárusító Irodáját. Ekkor Besztercebányán, Eszéken és Rózsahegyen is működött gyufagyár. 1915-ben az osztrák SOLO Konszern jelentős részesedést szerzett a magyar gyufagyártásban, létrehozva a SZIKRA Magyar Gyújtógyárak Rt-t. Ezzel egyidejűleg átfogó fejlesztés indult meg az Rt. gyáraiban, amelynek következtében több kisebb gyár tönkrement. 1928-ban a svéd STAB monopólium szerzett többségi tulajdonosi érdekeltséget a hazai gyufagyártásban. 1929-ben 10 volt a gyárak száma. A fejlesztés eredményeként 4, később 3 gyárba koncentrálták a termelést: Budafokra, Kecskemétre és Szegedre.
Az 1920-as években ismert volt Kreuger Ivar, svéd gyufagyárosnak Jönköpingben az a törekvése, hogy az egész világot átfogó gyufa-impériumot építsen fel. Az 1929. október 24-i árfolyamzuhanás a New Yorki tőzsdén — amely az 1930-as évek gazdasági világválságának kezdetét jelentette — ezen törekvését meghiúsította, de a gyufa világmonopólium még hosszú ideig sok országban fennmaradt.
A magyar-svéd gyufaszerződés
A magyar kormány 1928. május 16-án a Svenska Tändsticks Aktiebolaget (STAB) céggel szerződést kötött. Ennek értelmében a STAB 4 bank útján 36 millió dollár kölcsönt adott a magyar kormánynak a földbirtokreform finanszírozása céljából és kötelezettséget vállalt arra, hogy megvásárolja a magyarországi gyufagyárakat, és 50 év alatt Magyarországon a STAB-on kívül más cég nem kaphat gyufagyártási engedélyt. Ezzel a STAB átvette a magyar gyufaipart Magyar Általános Gyufaipari Rt. néven. Az Rt. alaptőkéje 12 millió pengő lett, 200 ezer db 60 P névértékű részvénnyel. Ebből 32 ezer db magyar, 168 ezer db svéd tulajdonban volt.
A svéd irányítás a SOLO bécsi központját a tényleges vezetésből kizárta. (Az 1990-es évek privatizációja során a többségi tulajdonhoz jutott Swedish Match a Gyufaipari Kft. magyar vezetőit zárta ki fokozatosan az irányításból). A STAB a kisebb, nem gazdaságos üzemeket bezárta. Ezek időrendben: Albertfalva, Kiskunfélegyháza, Baja, Pesterzsébet, Tokaj, Szombathely és végül 1939-ben Gyula. A svéd vezetés emellett annyira fontosnak tartotta a rönkellátást, hogy Martonpusztán nyárfa kísérleti telepet létesített, ahol 4 féle óriás nyár nemesítésével agronómust foglalkoztatott (Barna, 1981).
A lengyel gyufamonopólium bérlete
A svéd STAB konszern 1925-ben a magyarországihoz hasonló gyufaszerződést kötött lengyel gyufamonopólium 20 éves bérletére. A Kreuger Ivar gyufa milliárdos ügynökségeként létrehozott lengyel állami gyufamonopólium-részvénytársaság erőteljesen korlátozta a gyufagyártást Lengyelországban. 4 gyufagyár kivételével a gyárakat bezáratta, a svéd gyufagyártást és exportot fejlesztette. 1931-ben a lengyel-svéd gyufaszerződés felülvizsgálatakor a bérleti szerződést 1965-ig meghosszabbították, tárgyát a kész gyufán kívül gyufaipari féltermékekre és öngyújtókra is kiterjesztették (Białeski, 1969).
A német gyufaszerződés
Az előbbiekhez hasonló a gyufaszerződés született Németország és Kreuger Ivar, a milliárdos svéd gyufagyáros között 1929-ben. Ekkor, amikor Németországnak sürgősen devizára volt szüksége, Kreuger 125 millió dollárt kölcsönzött évi 6%-os kamat mellett 1941 és 1980 közötti visszafizetéssel. Ennek fejében a német kormány kötelezte magát arra, hogy a kölcsön visszafizetéséig gyufamonopóliumot létesít, amelynek nyereségéből 32 éven keresztül a Kreuger monopólium is részesül. A svéd milliárdos azt a jogot is megszerezte, hogy a németországi gyufaszükséglet 65%-át az ő gyárai fedezzék. A történethez az is hozzátartozik, hogy 1930-ban a svéd gyufakirály 40 ország csaknem 150 gyárának 150 ezer dolgozója felett szerezte meg az uralmat. Két évvel később Kreuger Ivart hotelszobájában agyonlőtték. Mammutkonszernje széthullott, és ezt a világgazdasági válság is siettette. A részvények nagy részét az úgyszintén svéd Wallenberg Marcus bankár vásárolta fel, és a céget Swedish Match (Svéd Gyufa) Részvénytársasággá alakította. A szerződés a II. világháborút követő több, mint három évtizedben is érvényben volt. Az ebben rögzített monopolnyereség negyede a Kreuger utódoké, háromnegyed része pedig az államkasszába folyt be. A utolsó részlet kifizetésére 1983. január 15-én került sor, amikor is 275 ezer dollár visszafizetésével lezárult Nyugat-Németországban a gyufagyártást korlátozó Kreuger monopólium időszaka. Időközben az egy főre eső gyufafogyasztás 1700-ról 700 szálra csökkent (Fónagy, 1984).
Többünkben élhet még korábbi gyűjtőszenvedélyünk, amelynek egyik tárgya a gyufacímke, a bélyeg vagy éppen a gyufásdoboz volt. A dobozra ragasztott vagy önállóan is kezelhető gyufacímke gyűjtésével még ma is többen foglalkoznak. Vannak, akik még a gyufaszálakat is gyűjtik, a levélgyufáról nem is beszélve. Egykori gyufacímkékből adunk összeállítást a következő ábrán.
Budafoki Gyufagyár – Budapest
1894-ben alapította a budapesti Hazai Bank Rt. 200.000 forint alaptőkével „Unió” Magyar általános phosphormentes gyufagyár Rt. néven. A Budafoki Gyufagyárat 1896-ban helyezték üzembe. A vállalat 1915-ben „SOLO” konszernhez került. A konszern székhelye Bécs volt, amelyhez ausztriai, csehországi és boszniai gyárak tartoztak, Magyarországról a budafoki, a szegedi, a győri és a temesvári gyufagyárak. A magyar gyárak alkotta „SZIKRA” Magyar Gyújtógyárak Rt-t a Magyar Kereskedelmi Bank 2 millió korona alaptőkével hozta létre, amely később az Angol-Magyar Bank érdekeltségébe került. 1928-ban a Budafoki Gyufagyár már a ”STAB” svéd gyufamonopóliumnál van.
A SOLO-hoz való csatlakozás után 1915-ben elindult a gyár terjeszkedése: ingatlanvásárlásokkal területe 12 katasztrális holdra nőtt, ekkor vásárolták meg a Nagytétényi út és Háros utca sarkán lévő lakóházsort és Trummes András vendéglőjét is (Ezek helyén épült 1971-ben a Gyufaipari Vállalat irodaháza).
Már az 1896-ba épült gyárban korszerű volt a famegmunkálás: a lágyfarönköt korongfűrészekkel hossztolták, kézzel kérgezték, majd hámozták. A beindulástól az 1910-es évekig 3 db hámozógép dolgozott. Ezek a szálka-, a küldoboz- és beldobozhámozók. Ez utóbbit szükség szerint fenékhámozásra is átállították. A hámozó mellett a szabadban tartályban gőzölték a bükkfát, amelyet beldoboznak hámoztak. A fa feldolgozása gyufagyártás céljára csak nedves állapotban történhet. A nagytömegű víz elpárologtatásához hőre van szükség, melyet gőztermeléssel állítanak elő.
A gőz termeléséhez a gyufagyártásban nagy mennyiségű házi tüzelőanyag áll rendelkezésre. Ilyen a gyártás során keletkező hámozási furnér, az ugyancsak hámozási henger, rönkvég, kéreg, papír, félkész doboz, festett doboz stb. hulladék keletkezik. Ennek egy részét helyben kell eltüzelni, mert elszállítása tűzveszélyes. Mielőtt a gőzt felhasználták szárításra, gőzgépet hajtottak meg vele, mely mechanikai energiát szolgáltatott.
Az 1896-ban épült gyárban az energiát 1 db stabil gőzkazán és 1 db 60 lóerős gőzgép biztosította. A gőzgép transzmisszióval hajtotta a hámozógépeket. Az „új” gyárhoz 1904-1905-ben felépített energiatelepen a 152 m2 alapterületű kazánházban 2 db vegyes tüzelésű gőzkazán üzemelt. Az energiatelephez tartozott még két gépház, amelyekben egy-egy gőzgép állt. A két gőzgép együttes teljesítménye 100 LE volt (80 LE-s beépített teljesítménye ebben az időben csak a rákospalotai FURLEM-nek volt, ahol 5 keretfűrészgép működött).
Beépítettek továbbá ekkor egy háromfázisú, 250 A-es 150 fordulatszámú generátort, amelynek gerjesztését egy egyenáramú dinamó biztosította. Mindkettőt a gőzgép közvetlenül hajtotta. Ezzel egyidejűleg megépítették a gyár főkapcsoló berendezését, a 3 fázisú sínrendszert és az üzemrészek szakaszkapcsolóit. A gépcsoportonként kiépített transzmissziókat most már nem gőzgépekkel, hanem villanymotorokkal hajtották meg.
Az 1896-os üzembehelyezés után a Budafoki Gyufagyárban biztonsági (svéd) gyufát és sárgafoszforos gyufát gyártottak, 1900-ban 20 millió, 1903-ban 45 millió doboz gyufát készítettek, és az 1920-as évektől kezdve csak biztonsági gyufát gyártottak. Itt emlékeztetni kell arra, hogy 1913-ban rendeletileg tiltották meg az országban a sárga foszforos gyufa gyártását, majd forgalmazását. A gyár induláskori 96 fős létszáma az I. világháborút megelőző években kb. 300 főre emelkedett. Akkor még kézzel töltötték a gyufát a dobozokba. A töltőgépek beállításával (1910-1916) gyorsan csökkent a létszám. Az I. világháború alatt olyan kevés volt a férfi munkaerő, hogy egyes gépeken nők hámoztak, rönktéren máglyáztak, sőt a Duna-parton uszályból rönköt raktak kocsira.
Az 1920-as évektől 1945-ig a gyártástechnológia alaposan megváltozott. Az 1928-30-as években leállított gyárakból Budafok is kapott gépeket, ezenkívül külföldről is érkeztek új gépek. A munkagépek gyarapodásából itt most inkább csak a fafeldolgozáshoz kapcsolódó változásokat ismertetjük. 1921-ben a hossztoló fűrészeket kicserélték Roller-féle rókafarkú rönkfűrészre. Bővült a hámozógépek száma is: az 1920-as évek elejétől 2 szálkahámozó, 2 küldobozhámozó és 1 beldobozgép volt, amelyen (doboz)feneket is hámoztak. Továbbra is 1 szálvágó és 1 osztógép volt. A gőzölő medencét esetenként még használták. A gyufagyárak általában 1938-ig a dobozra kerülő címkeszükségletüket nyomdai cégeknél készíttették. Az első hazai gyufaipari címkenyomó gépet 1933. március 14-én Budafokon állították üzembe. Egy év alatt a termelés olyan mértékben futott fel, hogy az ország többi gyufagyárát is ellátta címkével.
A gyufatúltermelés jelei már 1928-ban megmutatkoztak, de a világgazdasági válság csak 1932-től éreztette hatását a gyárban. 1934-től 1939-ig leállásokkal, heti csökkentett munkaórában dolgoztak. A háborús fellendülés, valamint a Gyulai Gyufagyár leállítása kedvezően hatott a gyár termelésére. 1940-44 között már 5 napos munkahéttel, napi 8, majd 9 órás munkaidőben dolgoztak. 1944 közepén a gyárat több légitámadás érte. Bomba esett a töltőterembe, a dobozterem feljárójába, a gyárkémény és a nagy raktár közé, továbbá több helyen az udvarra. A harcok után a budafoki üzemek közül a gyufagyárban indult meg legelsőnek a termelés.
Szegedi Gyufagyár – Szeged
A gyufagyártásra Szegeden az a Neubauer József kapott engedélyt 1858. szeptember 11-én, aki már Csongrádon 6 éves gyufagyártási gyakorlatot szerzett. Ebben az időben még két gyufagyár működött Szegeden, amelyeket egy 1867-es orvosi vizsgálat bezáratott. A Neubauer-féle gyár következő tulajdonosa az 1880-as évektől a Pálfi család, akik modernizálták a gyárat, amelyben a földszinten volt a szalongyufagyár, a raktár a vegyészeti laboratórium, az iroda és a munkások étkezőterme. Az emeleten gyártották a kénes gyufát és itt voltak a szárítókamrák is. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara 1881-es jelentése szerint a szegedi gyufagyár készíti a legtöbb és legkorszerűbb gyufát, mivel viszonylag korszerű berendezéssel dolgozik.
1909-ben Pálfi Lipót és veje eladja a gyufagyárat, amely Szegedi Gyújtógyár Rt. néven működik tovább részben külföldi tőkével, és tagja lesz az Elárusító Irodának. Az 1910-es kazánrobbanás az üzemet teljesen elpusztítja, 11 a halálos áldozatok száma, közöttük is sok gyerek. Az újra felépült gyárban, a rendelkezéseknek megfelelően megszűnt a sárga foszforos gyufa gyártása. A budafoki, a győri és temesvári gyár mellett a szegedi is a SOLO konszernhez kerül 1915 végén, ahol a magyar gyárak „Szikra” Gyújtógyárak Rt. névvel külön csoportot alkotnak. Az Rt. 1921-22-ben korszerűsíti a szegedi régi gyártelepet és az akkor legkorszerűbb gépeket szerzi be. Ezek egy része, a mártó-töltő-, néhány famegmunkáló gép, ma is üzemel — írta 1994-ben Barna József. Az 1920-as években a „Szikra” megvásárolta a bajai és gyulai gyárakat, s tervbe vették a többi gyufagyár bekebelezését is. Ezzel ellentétben a magyar kormány 1927-ben elhatározta, hogy a gyufagyártás jogát eladja a svédeknek. A szerződést 1928 májusában kötötték a Svenska Tändsticks Aktiebolaget (STAB) céggel. Ennek értelmében a STAB-on kívül 50 évig más cég nem kaphatott gyufagyártási engedélyt. A szerződés 1928. évi hatályba lépésekor két központ volt a hazai gyufagyárakon belül: a „Szikra” Magyar Gyufagyárak Rt., amely a tulajdonosokat tömörítette magában és a Magyar Általános Gyufaipari Rt., amely a gyufagyárakat, mint bérlő üzemeltette. Ez utóbbi a „Szikra” által felszerelt gépparkot dobozkészítő gépekkel egészítette ki, két új mártógépet hozattak és korszerűsítették a famegmunkáló üzemrészt is. Az új gyárépületben elhelyezett bővített és korszerűsített géppark ugrásszerűen megemelte a termelést. 1944-45-ben mint általában a gyufagyárakat, a szegedit is hadiüzemnek nyilvánították (Barna, 1994). A Szegedi Gyufagyár ma is működik, fejlődik.
Gyufagyárak
Irinyi János gyufagyára — Pest
A zajtalanul gyulladó, kén nélküli foszforos gyufát Irinyi János találta fel 1836-ban, aki önálló vállalkozóként első magyarországi gyufagyárát Pesten, a Terézvárosban a Nyár u. 23. alatt alapította 1839-ben. Üzemét 1841-ben az Ősz u. és József u. (ma VIII., Mikszáth Kálmán tér 1., emléktábla), majd a belvárosi Városház tér 9. alatti Müller-házba telepítette (ma Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar). Átlagban 50-60 embert foglalkoztatott. Gyufáit 5000 darabonként 25 garasért hozta forgalomba, ugyanez a mennyiség Bécsben 35 garasba került. A nagy kereslet napi 500-600 ezer szál gyártását eredményezte. A régi fajtájú gyufák gyártóinak zaklatása miatt (pl. raktárát hatóságilag lezáratták) tevékenységét rövid időre abbahagyta, majd Schönwald Hermann pótkávé készítővel társult a Király utcában. A szerződés lejártakor (1844. február) Irinyi végleg abbahagyta gyufagyártói működését, Schönwald az új engedélyt egymaga szerezte meg, s 1848-ig üzemeltette a gyárat (Budapest Lexikon, 1993).
Parajdi Gyufagyár — Parajd (ma Praid — Románia)
1858-ban alapította Hafner, majd a Reitter testvérek vették át. A korszerű gépekkel felszerelt, ugyanakkor rossz munkakörülmények között dolgozó gyár 1874-ben 20-25 millió csomag gyufát termelt, munka-alkalmat biztosítva 60-80 felnőtt dolgozónak. Miközben azáltal, hogy évente 2400-3200 űrméter hasábfát vett az „Ősi Marosszék nemes székely birtokosság”-tól, Bence Antal csíki alispán azon tételével szemben, „hogy az ipari munka nem egyez a székelység felfogásával, véralkatával” bebizonyította, hogy Székelyföldön is érdemes volt faipari vállalkozást létesíteni, mert a székely alkalmas gyári munkára is.
Elévülhetetlen az a nyereség is, amit a természetvédelem, az erdő megbecsülésének gondolata, Jékely Lajos gyufagyári tisztviselő fia, Áprily Lajos költészete által kaptunk (Kádár, 1993). A gyufagyár Parajdon 40 évig működött, Áprily Lajos (1887-1967) verseiben azonban a természet, az erdők világának népszerűsítése megmaradt.