A gyufacímke rövid története
Gabo Rindo – Hollódi Gergely: CSAO sorozat; Retró-repró – A magyar gyufacímke kötet előszava (6-10. oldal), 2006.
Írta: Balázs Károly
Lassan több mint két évszázada annak, hogy gyufát használunk. Az első gyufák a 18. század vége felé Franciaországban jelentek meg. Ezek még meglehetősen megbízhatatlan, sőt robbanásveszélyes gyújtóeszközök, úgynevezett „mártogatós” gyufák voltak. A mai értelemben vett gyufa, mármint a „frikciós”, vagyis dörzsgyufa John Walker angol patikus találmányaként 1827-ben jelent meg a piacon. Walker nem szabadalmaztatta találmányát, s a gyufa – talán éppen ezért – villámgyors karriert futott be, nem kis hasznot hozva egyre növekvő számú gyártójának.
A kísérletező kedvű agglegény Walker eredetileg ónkapszulában, százasával forgalmazta termékét – a kapszulára azonban nem került címke sem. Ez persze hamarosan megváltozott, már csak a költségek csökkentésére való tekintettel is. Walker és versenytársai kemény kartondobozokat kezdtek használni, szöveges címkével látva el a csomagolást. Talán mondani sem kell, hogy egy-egy ilyen, a hőskorból származó gyufásdoboz, illetve -címke a fillumenisták, vagyis a gyufacímke gyűjtők legvágyottabb kincse. Maga a Szent Grál. A fillumenisták egyébként büszkén vallják, hogy szenvedélyük régebbi, mint a bélyeggyűjtőké. Ugyanakkor az is igaz, hogy kezdettől két, meggyőződésében és gyűjtési elveiben, valamint gyakorlatában egyaránt megingathatatlanul, élesen szemben álló táborra szakadnak: a csak gyufacímkét és a gyufacímkét a dobozzal együtt gyűjtők táborára. Ez utóbbi megközelítés ugyan jóval több nehézségbe – és persze költségbe ütközik, de ez természetesen egyetlen „dobozost” sem tántoríthat el egyedül üdvözítőnek hitt hobbijától. A két tábor között – a közös érdeklődés ellenére – mindmáig nincs se együttműködés, se különösebb kommunikáció. Mindenesetre mindkét gyűjtési ág követőinek van miből választaniuk. A 19. század vége felé szerte a kontinensen több száz manufaktúrában gyártottak gyufát, ráadásul háromfélét, nevezetesen sárga foszforosat, rózsaszalont (piros fejű) és biztonsági gyújtót (svéd).
Ami például a svéd biztonsági gyújtót illeti, amely mindenkor és mindig biztonságosan, vagyis a lángoló gyufafej letörése nélkül, és minden érdes felületen végighúzva gyulladt, óriási mennyiségben készült az idők folyamán. Például a mindmáig fennálló jönköpingi gyufagyár, 1844-es alapításától ez idáig több mint 40 000-féle különböző biztonsági gyújtót, vagyis gyufacímkét produkált. A szalongyufa nevét onnan kapta, hogy különleges hatóanyagának hála, nem büdösített, és a szalonokban is bátran lehetett használni. Ez a fajta, „magasabb igényeket” kielégítő gyufa persze valamivel többe került, mint társai, viszont csomagolása, reklámgrafikája is általában tetszetősebb volt a többiekénél.
A sárgafoszforos, vagyis a zajtalanul gyulladó, kén nélküli gyufát hazánkfia, Irinyi János (1817-1895) találta fel. Az ő gyufája egyrészt nem volt szörnyen zajos, továbbá büdös sem, nem úgy, mint a többi gyártmány. Azonban találmányát ő is elfelejtette szabadalmaztatni. Találmányának lényege azon alapult, hogy a kálium-klorátot ólom-dioxiddal helyettesítette a foszforos gyújtó fejében, s ezzel „zajongásmentes” biztonsági gyufát tudott előállítani. Jóllehet találmányát eladta Rómer István gyufagyárosnak, valamivel később, 1840-ben maga is gyufagyárat alapított Pesten.
Gyára 1848-ig működött a mai Mikszáth Kálmán téren – helyét emléktábla őrzi. Hadd jegyezzük itt meg, egyáltalán nem mellékesen, hogy a gyufaipar történetéhez nagy, sőt történelmi jelentőségű esemény is fűződik. Nevezetesen 1884-ben a londoni Bryant & May Gyufagyárban a női munkások háromhetes, sikeres sztrájkja után alakult meg a világ legelső szakszervezete, ami többek között arra utal, hogy akkoriban ebben az iparágban igen sanyarú munkafeltételek uralkodtak.
A gyufaipar rohamosan bővült és korszerűsödött. Nálunk a millennium évében alakult meg az egyik legnagyobb gyár, a budafoki. Ez volt a Budafok – Phosphormentes Gyufagyár Rt. Vidéken ekkor már Gyulán és Szegeden (alapítva: 1858), később pedig Kecskeméten (alapítva: 1909) működött nagyobb gyufagyártó üzem. Ezenkívül természetesen számos kisebb üzemről is van tudomásunk, a kiegyezéstől az 1910-es évek elejéig terjedő években az országban összesen 22 gyufagyárról van tudomásunk.
1900-ban Lakner Adolf (1868-1939), a neves gyufaipari szakember közvetítésével az osztrák és a magyar gyufagyárak között kartellegyezmény jött létre. Ennek nyomán másfél évtizeddel később, 1914-ben megalakult a hazai gyufagyártás háromnegyedét tömörítő Gyufaárusító Rt. A nagy háború második évében aztán az osztrák SOLO konszern átvette vidéki gyufagyárainkat, így jött létre a „SZIKRA” Magyar Gyújtógyárak Vállalat. Az első világháborút követő években már kétségtelenül Svédország a világ vezető gyufagyártója. A világpiac java részét a svéd „gyufakirály”, Ivar Kreuger ellenőrzi. A svédek a magyar piacot is megszerzik maguknak: a STAB (Svenska Tändsticks Aktiebolaget) tröszt 1928-ban megszerzi magának a magyarországi gyufagyártás és forgalmazás monopóliumát. Ekkor, és így alakul meg a Magyar Általános Gyufaipari Vállalat. Az más kérdés, hogy a gazdasági világválság a svéd gyufakirályi trónt is megingatja, mégpedig olyannyira, hogy a „király” öngyilkosságot követ el. Birodalma azonban – nem kis veszteségekkel – túléli a válságos éveket, és hamarosan újabb virágzásnak indul.
1949-ben megy végbe a hazai gyufaipar államosítása; a gyárakat 1950 és 1952 között a Gyufaipari Egyesülés fogja össze. Ezt követően a gyárak rövid időre önállósulnak: ekkor Budafokon, Kecskeméten és Szegeden folyik a gyártás. 1954-ben aztán megint összevonás jön: a csúcsvállalat neve Gyufaipari Vállalat. A legkorábbi gyufásdobozok könyvkötő műhelyekben készültek, a szöveges címkéket pedig bármelyik kis nyomda elő tudta állítani. Az 1860-as évek végétől aztán megjelennek a színes, kőnyomatos, sőt gyakran dombornyomással, északolasz vagy francia címkéről készülő miniatűr csodák. A „kromolitó” egészen az I. világháborúig a gyufacímke-művészet legkedveltebb nyomdai eljárása marad.
A gyufacímke-tervezés a dolgok természetéből következően sohasem tartozott az elsőrendű, a szakmai presztízs szempontjából meghatározó grafikusi feladatok közé. A gyufacímke esetében a kereskedelmi, vagy ha úgy tetszik, alkalmazott grafika egy kis, művészi szempontból meglehetősen jelentéktelennek ítélt területéről beszélhetünk mind a mai napig. Ennek megfelelően e címkék java része jelzetlen, vagyis névtelen alkotás. Szignót általában csak az a gyufacímke visel, amely ismertebb grafikai alkotás (plakát, vállalati logó, szignet stb.) miniatürizált változataként szerepel. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy e téren ne születtek volna kiváló alkotások, vagy hogy a neves grafikusok eleve ódzkodtak volna a gyufacímke tervezéstől. A címkézés, az egész gyártási folyamathoz hasonlóan, kezdetben kézi munkát jelentett. Azonban a 19-20. század fordulóján megjelentek a címkézőgépek, és ez egyben azt is jelentette, hogy hamarosan egyes nagyobb gyártók maguk kezdték előállítani, nyomni a gyufacímkéket is.
A gyufagyártás aranykora egybeesett a gyufásdoboz-, illetve gyufacímkegyűjtés virágkorával. Rengetegen gyűjtöttek óriási lelkesedéssel és erőkkel, közöttük neves személyiségek, királyok, államfők, művészek stb. Közismert történet a Sziámi királyé, akinek közel tízezres gyűjteményére külön múzeumi őr felügyelt. Csulalongkorn király (1853-1910) egyébként személyesen gyűjtött, nem bízta a dolgot – mint számos milliomos kortársa – másra, illetve a pénzre. Gyűjteménye gyarapítása érdekében nem sajnált semmilyen fáradságot, nem riadt vissza semmilyen veszélytől: egy alkalommal Például Londonban egy autóbusz majdnem halálra gázolta, amikor a járdáról az úttestre ugrott, hogy egy kívánatosnak látszó gyufásdobozt felvegyen. De ismert – ha nem is ennyire elszánt – gyűjtők voltak Alfonz spanyol és Faruk egyiptomi király is. Gyűjteni persze gyufacímkét is sokféleképpen lehet. Lehet tematikusan, vagyis a címkén szereplő grafika, ábrázolás szerint, lehet földrajzi (országgyűjtemény), de bármely más szempont (gyártó stb.) szerint, a csoportosítások, megközelítések száma, ha nem is végtelen, de igencsak magas. Mindenesetre specializálódni mindenképpen ajánlatos, sőt elkerülhetetlen. Manapság már gyufacímkét sem lehet – legalábbis a teljességre való törekvés nemes igénye nélkül – csak úgy általában gyűjteni, vagy ha mégis, azt a kezdők teszik.
Már a kezdetektől, az első ilyen címkék 1870-es évekbeli megjelenéstől igen népszerűnek bizonyultak a gyűjtők körében az ún. alkalmi kiadványok, amelyek nevezetes évfordulókra, kiállítások, különböző rendezvények alkalmából jelentek meg. Az alkalmi címkék népszerűsége később is töretlen maradt. Az oroszok „Geroj” névvel jelentettek meg gyufát északi-sarki expedíciójuk, a Cseljuskin-féle expedíció szerencsés megmenekülése alkalmából. Ez a címke a két világháború közötti alkalmi kiadványok közül az egyik legritkább. A példákat természetesen oldalakon át lehetne felsorolni. A jótékonysági gyufacímkéken minden alkalommal feltüntették a kedvezményezett szervezet nevét és a kérdéses adomány összegét. Az ilyen jótékonysági akciók gyakoriak voltak a Monarchia országaiban csakúgy, mint Németföldön, azonban csak és kizárólag hivatalos (belügyminisztériumi) engedély birtokában voltak indíthatók. Nálunk a századfordulótól az I. világháború végéig terjedő időszakban elsősorban az egyes közművelődési egyesületek (az EMKE – Erdélyi, a FMKE – Felvidéki, a DMKE – Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesület) és a különböző nyugdíjalapok javára történtek ilyen kezdeményezések.
Külön történet a reklámgyufáké. Ezeket kezdetben levélboríték vagy füzet formájú gyufaként ismerte a szakma; egy-egy „levélen” vagy füzetben rendszerint legfeljebb 28 szál (általában azért ennél jóval kevesebb), lapos, kartonszárú gyufa foglalt helyet. Az áru vagy szolgáltatásreklámot tartalmazó gyufacímkék már az 1910-es évek elején nálunk is nagy népszerűségnek örvendtek mind a hirdetők, mind pedig a gyűjtők körében, s nagy számban kerültek forgalomba, azonban éppen anyaguk, illetve csomagolásuk sérülékenysége miatt aránylag kevés maradt fenn belőlük. A hungarikagyűjtés ezen a területen is hálás feladat. Megannyi külföldön dolgozó magyar tulajdonú cég (például magyar vendéglők) adott ki reklámgyufát, vagy külföldi kiadó jelentetett meg magyar motívummal bíró gyufacímkét (alkalmi vagy reklámkiadványt), különösen a két világháború közti időszakban. Mindig is nagy gyűjtőköre volt az egyes címkeváltozatoknak.
Természetesen nem a színváltozatoknak, jóllehet a gyűjtők egy része mindig is igyekezett e téren is teljességre törekedni. Idővel azonban még a legelszántabbak is kénytelenek voltak rájönni, hogy az egyre gyarapodó számú színváltozatok mögött általában a kiadók (gyufagyárak és nyomdák) ügyeskedése, a jámbor gyűjtőt megcélzó nyereségvágya rejlik. A gyűjtők azonban igazi változatokra, eltérésekre vágytak és vadásztak, s eközben olyan apróságokat is felfedeztek, mint például a „Hattyú”-gyufa 1959-ben bekövetkezett hirtelen irányváltása. Ekkor történt meg ugyanis először, hogy a címkén látható hattyú már jobbról balra úszik, nem pedig, mint ez idáig – fordítva. A gyűjtők egy igen szűk köre csak és kizárólag „külső címkét” gyűjt. Ezt a nagyalakú címkét a gyufásdobozokat összefogó papírcsomagolásra ragasztották, és képe semmiben sem különbözött a dobozokon szereplő címkétől. Ugyanakkor ez a külső címke semmiképp sem tévesztendő össze a nálunk csak „családi gyufa”-ként ismert nagyalakú gyufásdoboz címkéjével.
Számos régi, általában XIX. századi külföldi gyufacímkén szerepel az adó, illetve adóilleték lerovására utaló felirat. Ez külön érdekesség a gyűjtő számára. A gyufaadóról tudni kell, hogy a politikusok világszerte igen hamar felfedezték az állami jövedelmek szempontjából a gyufaiparban rejlő lehetőségeket. Az Egyesült Államokban például nem sokkal a polgárháborút követően vezették be gyufaadót. Nagy-Britanniában 1871-ben javasolta Sir Robert Lowe pénzügyminiszter a parlamentben a gyufaadó bevezetését, azonban indítványa olyan heves ellenállásra talált, pontosabban akkora felháborodást váltott ki, hogy a jó lord sietve visszakozott. Gyufaadó természetesen nálunk is volt, van, azonban az ezzel kapcsolatos hivatalos közlések, feliratok nem szerepelnek a címkéken.
Nálunk a szervezett gyűjtés 1958 márciusában indult meg a „Ki mit gyűjt?”-mozgalom keretében. A Dorogi József Attila Bányász Művelődési Ház volt a mozgalom központja, szervezője és finanszírozója; egyben nemzetközi levelezési csereklubként is működött. Élén a karizmatikus klubvezető, Borz László népművelő állt. Ő volt egyszemélyben a klub körlevelének („Gyűjtők”) kiadója és szerkesztője is. A lapot 1960-ban 4500 példányban - a Gyufaipari Vállalatnál sokszorosították, majd nyomtatták, 1963-tál már színes borítóval. A példányszám, vagyis a klub taglétszáma 3200 fő körül stabilizálódott 1962-ben, s egyes becslések szerint e szám fele gyufa-címkegyűjtőket jelentett. 1964-ben önállósult a budapesti klub, és – ami érdeklődésünk tárgyának szempontjából kiemelkedő fontossággal bír – alakult meg a Gyufacímkegyűjtő szakosztály. A gyűjtést számos szervezet, illetve szerv volt hivatott elősegíteni. Az említett vállalat adta ki a címkéket, illetve rendelte meg azokat a nyomdáknál, s szállította a kért példányszámban a dorogiaknak. A fennmaradó mennyiséget a boldogult PIÉRT (Papír- és Irodaszer Értékesítő Vállalat) árulta, de csak a Szent István krt. 21. sz. alatti üzletében. Ezért aztán a terjesztésbe hamarosan bevonták a mulatságos néven emlegetett, ámde mégiscsak komoly céget jelölő FŐKUCI-t (Fővárosi Kultúrcikk-kereskedelmi Vállalat), amely 129 boltjában terítette egyre növekvő mennyiségben a gyufacímke-sorozatokat és gyűjtési kellékeket. E folyamatban mintegy főkoordinátorként részt követelt, és vett magának a Belkereskedelmi Minisztérium. Cinikus gyűjtők szerint talán e szerepvállalásnak (is) része volt abban, hogy az ellátás mégis állandóan akadozott. Mindenesetre a gyűjtők körében sok volt a panasz, elsősorban azért, mert nem mindent, illetve nem mindig azt szerezhettek be, amit szerettek volna.
Jellemző kor- és gyűjtéstörténeti adalék, hogy a minisztérium 1960. május 2-án külön értekezletet tartott gyufacímke-ügyben. A „felsőség” részéről a Kultúrcikk Főigazgatóság képviselői osztották az észt és a tanácsot. Ezen az értekezleten rögzítették a klubok és az „egyéni megrendelők” (értsd: gyűjtők) által igényelt mennyiségeket, egyeztették a Gyufaipari Vállalat kiadói terveit stb. Egyebek mellett kimondatott, hogy a gyűjtők címkénként minimum öt példányra jogosultak, s a rendelést klubjuknál kell leadniuk. A nemzetközi csere a posta segítségével aránylag akadálytalanul bonyolódhatott. Ez elsősorban azért alakulhatott így, mert annak idején a törvényhozók elfelejtették ezt a gyűjtési területet részletesen szabályozni, illetve túlszabályozni, amint például az a filatelisták esetében megtörtént. Korlátozást csupán a súly jelentett. Levélben külföldre 30 g-ig ehetett címkét küldeni, ami mintegy 200 darabot jelentett. Túlsúlyos küldemény esetében külön devizahatósági engedélyt kellett beszerezni a Magyar Nemzeti Banktól, amit viszont épeszű ember nem vállalt, inkább több részre bontva küldte az anyagot.
A külföldről érkező küldeményekkel már nem volt ilyen egyszerű a helyzet. A Vámőrség Országos Parancsoksága ugyanis az ajándékcsomagokban érkező címkéket rendszeresen megvámolta, mégpedig 60 százalékos vámot vetve ki rájuk. Hogy a vámértéket mi alapján számították ki, az máig rejtély. Ráadásul egy személy évente összesen 2000 darabot vámkezelhetett. Ez aránylag soknak tűnhet egy gyűjtő, de nagyon is kevésnek egy kereskedő számára. Mert bizony ekkorra már javában kereskedtek a gyufacímkékkel. A kapitalizmus keze ebbe a picinyre nyitott résbe is betette a lábát, hiába hívta fel még korábban a veszélyre a figyelmet több éber elvtárs. A piac tehát virágzott, ráadásul a kereslet jó ideig meghaladta a kínálatot. Nem véletlen, hogy szinte azonnal megjelentek a kalózkiadások, amelyekre a korabeli sajtó nem győzött panaszkodni. Hivatalos kiadásnak, vagyis „eredeti” gyufacímkének csupán a Gyufaipari Vállalat kiadványait tekintették, a többit spekulációként, de legjobb esetben is csak reklámcímkeként, vagy – némi eufémizmussal – „gyűjtői címke”-ként emlegették, illetve kezelték. A „KRESZ-sor, a Virág- és Gombasor, a Gyümölcssor nem címke, hanem színes papírocskák” – kesereg a „Gyűjtők” szemlézője. Ez volt tehát a hivatalos felfogás, amit viszont számos gyűjtő nem osztott.
Külön kell szólni az úgynevezett exportcímkékről. Ezek az exportra készülő gyártmányok címkéi, elsősorban a Közel-Kelet országaiba irányuló magyar gyufakivitel címkéi voltak, amelyek a gyűjtők számára hivatalosan nem is léteztek, azonban mégiscsak megtalálták a maguk útját a hazai kollekciókban is.
A gyűjtő többek között azért (is) gyűjt, hogy bemutathassa kincseit. Vagyis kiállít. Az első hazai gyufacímke-kiállításra 1958. január 24-én került sor, melyet szoros egymásutánban követtek a többiek.
